Fotó: Lambert Attila
A Vác belvárosában, a székesegyház mellett álló váci Piarista Gimnáziumot 1714-ben alapította gróf Kollonitz Zsigmond megyéspüspök. Hívására a Felvidékről érkeztek a városba piarista atyák, hogy az itt lakó és a környéken élő fiatalokat hitre, tudásra, szép életre, jóra neveljék, és tudományokra oktassák. Jelenleg hatszázharminc gyerek jár ide, a tanárok száma ötvenkettő, a technikai munkatársaké harminc. Tavaly ősz óta az intézmény igazgatója a harmincöt esztendős Kalász Ákos, aki itt érettségizett, az egyetem elvégzése után tanára, majd igazgatóhelyettese volt az iskolának.
A gyermekkora, családi háttere mennyiben befolyásolta abban, hogy a Piarista Gimnáziumba jelentkezzen?
– Igen fontos szerepe volt ebben Nándor unokabátyámnak, akit kamaszfiúként az öcsémmel példaképünknek tekintettünk. Ő az 1991-ben újrainduló váci Piarista Gimnázium első évfolyamában érettségizett. Természetes volt számunkra, hogy mi is abba a gimnáziumba szeretnénk járni, ahová ő. A váci Piarista Gimnázium a családunkban fogalomnak számított. A felvételi vizsga is emlékezetes volt számomra, a mai napig fel tudom idézni Nemes atya kérdéseit és csetlő-botló válaszaimat. Sokat jelentett a szülői háttér is. Édesanyám hívő katolikus, édesapám pedig esztergomi ferences diák volt, majd munkája mellett kántor és sekrestyés az angyalföldi Szent Mihály-templomban. Gyermekkorom minden fontos emléke ehhez a plébániai közösséghez köt. Itt ismertem meg a feleségemet is, akivel ma négy szép gyermek szülei vagyunk.
Mikor ébredt fel Önben a vágy, hogy latin–magyar szakos tanár legyen?
– Viszonylag későn, mert sokáig céltudatosan az orvosi pályára készültem. Érdeklődve fordultam a biológia, a kémia és a fizika felé, orvosi könyveket vásároltam. Közben azonban egyre erősebb vonzalmat éreztem a piarista iskola világa és közössége iránt. Nagyszerű tanáraim voltak. Köztük Kővári Károly „Kavics” atya, iskolánk első igazgatója a maga tekintélyével, szeretetteljes szigorával, az említett Nemes tanár úr, Jelenits István és Vereb Zsolt, akivel diákként Rómába és Krakkóba is elbicikliztem. Nagy hatást tett rám egy fiatal piarista, Nyeste Pál, aki igazgatóként került Vácra, amikor tizenkettedikes lettem. Mivel az orvosira készültem, fizikafakultációra jártam hozzá. Az órák után egyre többet beszélgettünk az iskoláról, nehézségekről, örömökről, lehetőségekről. Ezekben a beszélgetésekben fogant meg az elhatározásom, hogy a tanáraim munkáját kellene folytatnom. Egyre erősebb volt bennem ez a hang: miért ne lehetnék tanáraim – és végső soron Kalazancius – munkatársa? Ezért aztán az egyetemi jelentkezési lapomra az orvosi mellé felírtam a Pázmány Péter Katolikus Egyetem latin–magyar szakát is. A magyartanárom Jelenits István atya volt, akinek munkássága, karizmája, műveltsége különlegesen vonzó egy nyiladozó értelmű fiatalember számára. A latin pedig sajátos és értékes hagyománya volt a váci iskolának. Májusban, közvetlenül a felvételik előtt már eldöntöttem, hogy hivatásomnak a pedagógiát választom. Többen csodálkoztak ezen. Hogyan kapcsolódhat össze az orvosi és a tanári pálya, hiszen látszólag távoli területek, a fizika az irodalomtól, a kémia a klasszika-filológiától különösen távol esik. Valóban. De meggyőződésem, hogy az orvosi és a pedagógiai hivatás azonos küldetésmagból táplálkozik. A tanár és az orvos is gyógyít, valamilyen hiányállapotot szüntet meg.
Különleges kegyelemként éltem meg, hogy még az egyetem elvégzése előtt meghívást kaptam a saját iskolámba, és tanítani kezdhettem.
Mit jelent Önnek, hogy abban a gimnáziumban igazgató, amelynek egykor a diákja, majd évekig a tanára volt?
– Sokféle nézőpontból láttam az iskolámat: diákként, óraadó tanárként, osztályfőnökként, latin- és magyartanárként, munkaközösség-vezetőként, igazgatóhelyettesként, most pedig igazgatóként. Munkámra szép és örömteli szolgálatként tekintek, amit a gondos gazda lelkületével igyekszem végezni. Amikor kineveztek igazgatónak, Temesvári Benedek pálos plébános atyám azt mondta: „Négy gyereked van, és most kaptál az Úristentől még hatszázat, tehát hatszáznégy gyermeked van.” Át is érzem ezt az atyai felelősséget.
Hamarosan egy új szemszögből is rálátása lesz az iskolájára.
– Tizenhárom éven keresztül a felvételiztető bizottságban voltam kérdezőtanár. Hamarosan talán szülői oldalról is tapasztalatot gyűjthetek az iskolánkról. A tízéves lányom a minap felvételizett hozzánk. A felvételi beszélgetésen mellette ültünk a feleségemmel. Szülőként örömmel tapasztaltam, hogy a tanáraink milyen őszinte érdeklődéssel fordulnak a felvételiző gyerekek és a családjaik felé.
Korunkban minden változik, így a tanár-diák viszony is. Lehetséges-e összhangot teremteni a tekintély és a közvetlenség között? Ön például rendszeresen szervez kerékpártúrákat a diákoknak, legutóbb Rómában jártak. Jobban kötődnek Önhöz ezáltal a tanulók?
– A piarista pedagógia egyik legsajátosabb jellemzője, hogy kifejezetten kedveli a nonformális pedagógiai kereteket. Különösen értékes az az idő, amit a tanterem falain kívül töltünk együtt a diákokkal. Nagyszerű, hogy a közösségünkben megélhetjük az egymáshoz tartozás érzését. Egy ezerkétszáz–ezerháromszáz kilométeres biciklitúra közben a legváratlanabb, testet-lelket megedző nehézségekkel találkozhatunk. Ez szellemi utazás és tartalmas lelkigyakorlat is. Libasorban haladunk, két-három méternyi távolságban az előttünk és a mögöttünk tekerő útitársunktól, magányosan. Magunkkal és Istennel beszélgetünk csöndünkben.
Aztán amikor megállunk, közösen főzünk, egymás mellé terítjük a matracainkat, egy tányérból eszünk, és egy kulacsból iszunk. Testvérekké válunk. Eközben vezetőként és résztvevőként is átélem mindazt, amit a diákok. Vállalom a töredékességemet, tökéletlenségemet. És végül élmény visszajönni szeptemberben, bemenni a tanterembe, és találkozni a diáktestvérekkel.
Mi lehet egy katolikus iskola feladata ma, ebben a relativizmust követendő példának tekintő korban, amellyel szemben az evangélium egyértelműen hirdeti, hogy Krisztus a világ egyedüli Megváltója?
– A szent és a profán egymás mellett él valamennyiünk életében. A szent nemesíti a profánt, a profán gyakorlatba hívja a szentet. Farsangkor például egy vidám karnevált tartottunk, jelmezes műsort készítettek az osztályok. Utána fergeteges parti kezdődött, órákon át zene, tánc, buli. Alkohol, cigaretta és drogok nélkül is tud szórakozni
a fiatalság. Az estét pedig zenés szentségimádással zártuk. Alapvetően fontosnak tartjuk, hogy igényes, derűs, a világra nyitott, de a gyökereiket ismerő és azokhoz ragaszkodó ifjak kerüljenek ki az iskolánkból. Alkotó, másokra ható, gondolkodó felnőtteket szeretnénk nevelni, akik nem csupán elszenvedik a valóságot, hanem képesek alakítani a világot. Olyanokat, akik felelősséget vállalnak másokért, kinyújtják a kezüket a rászorulók felé, szolidárisak a gyengékkel, közben pedig teljesítik a keresztény értelmiségi létükből fakadó feladataikat.
Gyakran hangzik el az egyházi iskolákkal szemben az a vád, hogy elitet nevelnek. A piarista iskolákat viszont a kegyes rend alapítója, Kalazanci Szent József azért hozta létre, hogy a szegény gyerekek is megfelelő nevelésben és oktatásban részesüljenek. Miként tudják ezt ma megvalósítani?
– A rendtartományban (azaz Magyarországon) a piarista iskolák (ma azt mondjuk, hogy a piarista jelenlétek) más-más környezetben működnek, más-más feladattal. Egészen más a budapesti gimnázium iskolai környezete, mint akár a nagykanizsaié vagy a sátoraljaújhelyi kollégiumé. Így a velünk szemben megfogalmazott környezeti igények, esetleg elvárások is eltérnek egymástól. A váci gimnázium környezete nagyon hasonlít a budapestiéhez. Főként keresztény családok gyermekei járnak hozzánk. Bár valóban, Kalazancius atyánk első iskolájával nem a keresztény értelmiséget szólította meg. Ma hangsúlyosan jelenik meg a piarista közgondolkodásban, hogy a piarista jelenlétek kapcsolódjanak a rendalapító elsődleges szándékához. Gödön szakközépiskola működik, ahol ugyanúgy felmutatják a tanulóknak az evangélium követendő értékeit. Sátoraljaújhelyen egy tanoda jött létre, a cigánysághoz kapcsolódva. Mintha ez az utóbbi két intézmény közelebb állna a kalazanciusi forráshoz, mint mi. Ugyanakkor vállalandó küldetés, hogy egy piarista gimnázium támasza legyen a keresztény értékrendet valló, hívő polgári társadalomnak.
Alapvetőnek tartja a tehetséggondozást. Beszélne ennek konkrét formáiról?
– Kalazancius fölmérte, mire van szükségük a gyerekeknek ahhoz, hogy majd önmagukról gondoskodni képes felnőttek legyenek. Akkoriban az volt a legfontosabb, hogy az utcán tébláboló gyerekek megtanuljanak írni-olvasni, számolni. Így már elhelyezkedhettek egy hivatalban, pénzt kereshettek. A mai világban a piarista iskola Kalazancius szemével keresi a feladatait. Napjainkban a szaktárgyi ismeretek elmélyítése mellett az együttműködés kultúrájának fejlesztése, a kreativitás felszínre hozása, a gondolkodási készség fejlesztése, a kommunikáció, a helyes önkifejezés és az önreflektivitás fejlesztése látszik fontos feladatnak. Szaktárgyi tekintetben feladatunk, hogy idejében felfedezzük, mihez van különleges vonzódása a diáknak. Az abban való elmélyüléshez pedig meg kell hogy adjuk neki a kísérő támogatást. A kisgimnazisták szakkörökkel, a nagygimnazisták egy orientációs képzési kínálattal bontakoztathatják ki tehetségüket személyes érdeklődésük mentén. Ennek legmegfelelőbb keretrendszeréről éppen most gondolkodunk ismét a vezetőkkel. A fakultációs rendszerből kiemeltünk három tárgyat (biológia, matematika, történelem), amit tehetséggondozó csoportokban tanítunk. Működnek klasszikus tanár-diák műhelyek is: vagy a tanítás előtt, a nulladik órában, vagy délután. Lehet ez fizikaszakkör, színjátszó kör, versenyfelkészítések, nyáron nyelvi táborok. Biológiából az idei évben modulárissá alakítottuk az emelt szintű képzést. Azaz a tehetséggondozó csoportnak négy tanára van, minden kolléga a számára legkedvesebb „szakértői” témakörét tanítja.
Sajnos ma már mindennapos, hogy a házaspárok elválnak. Mennyire jellemző ez az Önökhöz járó diákok családi hátterére, és ha vannak csonka családban nevelkedő tanulóik, hogyan próbálnak segíteni rajtuk?
– A társadalom sebei egyúttal az iskola sebei is, ahogyan jelen vannak a társadalomban, úgy megjelennek az iskolában is. Kétféle módon próbáljuk gyógyítani ezeket. Személyes figyelemmel kísérjük a krízishelyzetben élő gyerek vagy család sorsát. Nagy segítséget nyújt ehhez az alapítványunk, amely szükség esetén anyagi támogatást is tud adni. Létezik emellett a mentorrendszerünk, amely kifejezetten az életvezetési nehézséggel küzdő diákoknak nyújt kezet. Kitűnő iskolapszichológusunk van, aki a diákoknak és a tanulóközösségeknek is segít, ha szükséges. Több szerzetes tanárunk pedig személyes beszélgetésre, gyónásra is megszólítható. A gyermekek családban érezhetik magukat a legnagyobb biztonságban – az apa és az anya kiegyensúlyozott kapcsolatában. Készítsük fel tehát a fiatalokat arra, hogy elkötelezett, érett döntést hozzanak a leendő házastársaik mellett, és legyenek hűségesek!
Hogyan próbálják vonzóvá tenni a diákok számára az evangéliumot anélkül, hogy sérülne az eredeti krisztusi tanítás?
– Diákjaink a Tevékeny Szeretet Iskolája keretében végzik az állam által előírt ötvenórás közösségi szolgálatot. Kilépnek a komfortzónájukból, személyes kapcsolatot építenek ki az élet perifériájára szorulókkal. Nyilvánvalóvá válik számukra, hogy a krisztusi tanítás követése nem pusztán az imaéletet jelenti. Az ortodoxia, a helyes istendicséret és az ortopraxis, a jó cselekedet egyensúlyát kell megtalálnunk, ez a két gyakorlat kiegészíti egymást. A tanévnyitónk, a patrocíniumunk, a ballagásunk és a tanévzárónk pedig szentmisével kapcsolódik össze.
A kereszténység legnagyobb ünnepét, a húsvét, a feltámadás ünnepét is az oltár közelében töltik?
– Azt éppen nem az iskola közösségével együtt ünnepeljük. Említettem, milyen fontos volt számomra a Szent Mihály-plébánia közössége. Természetesen a piarista templomhoz is kapcsolódnak diákok, bármikor jöhetnek ide, de nagyon lényeges, hogy élő kapcsolatban legyenek a saját plébániájukkal is. Minden plébániai közösség gazdagodik egy piarista diákkal, aki aktív, alakító tényezőjévé válik a saját ifjúsági közösségének. A diákjainknak nem kell itt maradniuk nagyhéten. Építsék a saját közösségeiket, énekeljenek, imádkozzanak a helyi társaikkal, velük együtt emlékezzenek meg Jézus Krisztus passiójáról, majd ünnepeljék meg dicsőséges feltámadását.
