Sipos Imre atyával időről időre találkozom odahaza is. Kézközeli polcomon visszatérő olvasmányom az általa írt A véletlen és a Gondviselés alternatívája az evolúcióban című könyve. Most – nagy örömünkre – újabb könyvekkel ajándékoz meg minket. Annak idején biológia szakon végzett a szegedi egyetemen, s indult el párhuzamosan a szerzetesség útján. Molnár Ákos testvér decemberben tette le első fogadalmát. Tiszta tekintetű fiatalember, pontosan és értelmesen fogalmaz, egészséges életöröm az arcán. Pedagógiát tanult, majd húszas évei vége felé talált rá a miklósi szerzetesekre, most a veszprémi teológián s persze odahaza, a közösségben készül a papságra és a szerzetességre.
Hivatalos nevük: Szent János Apostolról és Remete Szent Pálról Nevezett Közösség, az egyszerűség kedvéért szoktam miklósi atyáknak nevezni őket. Ebben a kis somogyi faluban található ugyanis a házuk, s amióta 1996-ban Balás Béla kaposvári megyés püspök jóváhagyta szabályzatukat, hivatalosan is lelkipásztori célú egyházmegyei jogú szerzetes intézményként működnek. Tizenegy település tartozik hozzájuk, mint az immár huszonkettedik évfolyamába lépett Magvetés című lapjuk fejlécén név szerint olvasható: Törökkoppány, Szorosad, Somogydöröcske, Miklósi, Kára, Zics, Somogyegres, Kapoly, So mogymeggyes, Pusztaszemes és Kereki.
Lelkipásztori szolgálat és monasztikus szerzetesi élet. E kettő összhangjára törekszenek. Hétvégeken százhatvan kilométert autóznak, mire a gondjaikra bízott falvakban bemutatják a szentmisét, gyóntatnak, s aki hozzájuk fordul – akár a biológus Imre atya gyógyteáira van szüksége, akár éppen egy szerződést kellene értő szemmel átnézni, netán a gyermek korrepetálásra szorul valamilyen tárgyból – mindenkinek a rendelkezésére állnak. Első pénteken nyolcvan beteget látogatnak végig, bibliaórát tartanak Kapolyon, télen Pusztaszemesen és Somogyegresen filmet vetítenek… A törökkoppányi iskolában és egy tagiskolában hittant tanítanak, a gyerekek kilencvenöt százaléka vesz részt az órákon. Sajnálattal mondják ugyan – akkor, hogy amióta ezen a vidéken szolgálnak, kilenc iskola szűnt meg, a települések lakossága folyamatosan csökken, a fiatalok javarészt elvándorolnak, maradnak és lassanként kihalnak az öregek. De az élet természetéhez tartozik az újjáéledés.
Erről majd később, most az első osztályosokhoz kísérjük el Jenő atyát.
A gyerekek között akad, aki még meg sincs keresztelve, de a szülők – akik közül többen ugyancsak nem jutottak el a keresztségig – mégis szorgalmazzák gyermekeik hitoktatását. Első osztályban bizony nem könnyű hittant tanítani. Jenő atya a maga megnyerő derűjével, türelmével mégis egyben tudja tartani a „kócos hangulatú” kicsinyeket, ügyesen leköti őket rajzolással, színezéssel, miközben – mintha csak a gyerekek nagypapájaként mesélne –, előadja azokat a bizony nem könnyű ismereteket, amelyek Isten személyéhez, a látható és láthatatlan világ lényeihez kapcsolódnak. Bevallom, engem is meglepett, amikor az óra vége felé az elhangzottakról kérdezte a gyerekeket, s ők helyes válaszokat adtak.
Az egykori miklósi plébániaépület, amelyet az atyák építettek újjá, lelkipásztori központként szolgál, de emellett – mint nevezik – egy kis erdei monostor szolgálja a monasztikus életet. „Ez a nyugalom, a békesség helye, ahol feltöltődhetünk, elmélyült lelki életet élhetünk.” Szükségük van erre – mint ahogyan másoknak is szükségük lenne rá. A tevékeny ember és a lelkileg intenzív ember élete együtt adhatja meg a személyiség harmóniáját. A Magvetés egyik írása Albert Einsteint idézi: „Félek attól a naptól, amikor a technológia fontosabb lesz, mint a személyes kapcsolattartás. A világon egy generációnyi idióta él majd.” S a mai agykutató megállapítása következik: „Nemzetközi gazdasági erők érdeke, hogy kineveljék az ideális fogyasztókat, az elmagányosodott emberekből álló szürke tömeget. Ennek következtében egy élvhajhász, önző generáció kezd kialakulni, amely nem talál magának más örömöt az életben, csak a fogyasztást, az élvezeteket. A legnagyobb tragédia az, hogy az ilyen módon történő örömszerzés mindig egyfajta csömörbe torkollik, és az ember egyre érzéketlenebbé válik, egyre nehezebben jut el a kielégültséghez.”
A miklósi szerzetesek világa az egészség földje. Jelenlétük – lelki, fizikai munkájuk – kisugárzik a környékre. A szentírási jó itt lennünk, Uram érzés kerít hatalmába. Nem vagyok egyedül ezzel, a szerzetesekhez számos úgynevezett külső testvér kötődik, akik vagy a közelben élnek, vagy ha távolabb is, de imáikkal és egyéb módon lelki közösségben élnek az atyákkal, s időről időre fölkeresik őket. A külső testvérek között kórházi főorvos, gimnáziumi igazgató és még sokféle társadalmi állású személy található. Aki egyszer magába szippantja a közösség levegőjét, már vágyakozik vissza. S így kezd lassan éledni az egyébként errefelé is pusztuló képét mutató magyar vidék. Legutóbb december 8-án, Ákos testvér fogadalomtételekor szinte mindenki jelen volt a külső testvérek közül.
Ez idáig harminchat novícius fordult meg náluk, de Ákos testvér az első, akit Jenő atya fogadalomtételhez engedett. Sok az érdeklődő, mondja Imre atya, de a szerzetesség lényege a hűség és a kitartás.
Lelkiségüket a következőképpen határozzák meg: igyekezzenek úgy élni és dolgozni, hogy ennek alapján megbecsüljék az egyházat. „Ősi törekvés ez az egyházban, ahogy az evangélium mondja: úgy világítson a ti világosságotok az embereknek, hogy lássák jótetteiteket, és magasztalják az Istent.”
Az időről tudjuk, szubjektív. Mintha csak most érkeztünk volna, ocsúdok föl, s már szürkülő délutánba hajlik az idő. Mégsem igyekszünk indulni, az atyák is marasztalnak. Meghívnak közös asztalukhoz, utána Imre atya néhány vidám, ám mégis tanulságos történettel deríti kedvünket fényesebbre. A hely, a szerzetesek által közvetített belső meggyőződés és a lelki élet kisugárzása lelassítja az időt, helyes irányba fordítja a figyelmet: fölfelé, a fák csúcsainál is magasabbra…
Somogyi József szobrászművészre, főiskolai mesterére emlékezik Jenő atya. Piciny kápolnájukban az ő gipszfeszülete előtt imádkoznak közösen – kora reggel és késő este, ahogyan lelkipásztori munkájuk engedi.
Döbbenetes erejű alkotás: egyszerre hordozza magában hitünk nagy misztériumát, ugyanakkor legfontosabb valóságát: a nagypénteki halált, s a húsvétvasárnapi föltámadást. Az e két pont között ívelő feszültségre kell tekintenünk, ha életünket meg kívánjuk érteni.
Munkáspasztorációt folytatunk, magyarázza Jenő atya, elénk kerül néhány fénykép, s máris érthető: Imre atya éppen falaz, körülötte mások keverik a maltert, hordják az anyagot. Huszonöt egyházi épületükből eddig tizennyolcat újítottak föl, a legutóbbit Zicsen.
Megerősítették a templom alapját, majd a támfal következett. Anyagárból, saját munkával, így a költségek összezsugorodtak.
Idekívánkozik egy régi történet: Jenő atya még Bakonynánán szolgált, több mint harminc esztendeje. A plébánia szomszédságában lakó asszonyságtól tudakozódott a tanácselnök (a kommunista időkben járunk), hogyan tud ez a pap annyi társadalmi munkát végezni, miközben nekik nem sikerül mozgósítani az embereket? Merthogy vagy nyolcszáz önkéntes dolgozott a temető, a templom és a plébánia rendbetételénél. Az asszony a következő tanulságot vonta le, s közölte a tanácselnökkel: „Vegyen munkásruhát, csinálja elsőnek és utolsónak, s akkor megy a nép.” Ezt folytatják Somogyban is. Közben olyan emberekkel találkoznak, akik talán soha nem járnak templomba, de szívesen segítenek. S aztán – hogy csak egy példát említsek – a harmincöt éves önkéntes azzal áll elő: bérmálkozni szeretne. Így épül kőből, téglából, malterból a lélek temploma. Jenő atyát az Állami Egyházügyi Hivatal persze rövidesen elhelyeztette Bakonynánáról. „Büntetésből” került Törökkoppányba, s attól kezdve bontakozott ki a szerzetesség. Lám, a Gondviselés még az egyházüldözőket is felhasználja Isten országának építésében.
A szerzetesi életben (így lenne ez normális másutt is) a lélek gondozása a szellem működésével jár együtt.
Jenő atyát gyakran látni a tervezőasztalnál – amikor a lelkipásztori munka mellett futja rá ideje. Régi korok építészetét tanulmányozza, majd az ismeretek és következtetések rajzban és mérnöki számításokban öltenek testet. Imre atyának a közelmúltban jelent meg monumentális monográfiája Törökkoppányról. De más írásművek is kikerülnek a valóban szerzetesi egyszerűségű szobákból, ahol nincs egyéb, mint szék, asztal, könyvek, forrásmunkák és szakirodalmak, az ablakon át meg az ég látványa. Ennyi éppen elég az alkotáshoz.
Felidézem a kápolnában látott feszületet. Somogyi József és Jenő atya között barátság szövődött, a szerzetes pap a család lelkiatyja, gyóntatója lett. Somogyi mester gyakorta meglátogatta Miklósiban az atyákat.
A szerzeteseszmény gyökereit Jenő atya a honvédségig vezeti vissza. Megint a Gondviselés útja! A szocialista hadsereg köteléke! Valaki mesélte nekem, hogy végzős gimnazista korában tanulmányi verseny nyerteseként másokkal együtt jutalomútra vitték a Szovjetunióba. Moszkva felé tartva megmutatták nekik a kijevi remetebarlangokat, az úgynevezett lavrákat. Hiszen mit mutattak volna? Kockaházas lakótelepeket? S ennek a fiatalembernek ott, ebben a barlangvárosban erősödött bizonyossággá papi hivatása. S vált a magyar egyház egyik kiemelkedő lelki-szellemi egyéniségévé.
De térjünk vissza Jenő atyával a nagyatádi laktanyába. „Ott jöttem rá, milyen jó együtt lenni a többi kispappal. Csapatunkba tartozott Erdő Péter bíboros, Spányi Antal püspök, Havas József piarista szerzetes és még mások. Jó társaságot alkottunk, hiába szerettek volna »rajtakapni« minket, nem sikerült nekik.” Jenő atya az ezred dekoratőreként parancs szerint Lenin-képeket és más hasonló „alkotásokat” készített, közben a dekorációs szobában minden este összejöttek imádkozni, beszélgetni, egy kis agapéra.
Ákos testvér útja természetesen másként alakult: „Szegedi származású vagyok, a Szent Rókus-plébánián nőttem fel, ahol Kretovics László lelkipásztor ismertetett meg a miklósi szerzetesekkel. László atya és Jenő atya ugyanis technikumi osztálytársak voltak. Amikor megszületett bennem a szerzetesi hivatás, kértem László atyát, segítsen fölvenni a kapcsolatot a szerzetesekkel. Az egyik reggeli szentmise után László atya telefonált Miklósiba, s néhány perc múlva már a kocsiban ültünk…” „Mondtam ugyanis – veszi át a szót Jenő atya –, ne parkoltassuk az Úristent, jöjjenek azonnal.” 2011 augusztusát írták. Ákos testvér ma havonta egy hetet tölt a veszprémi szemináriumban „szerzetes magántanulóként”, s reményei szerint három év múlva eljut a szentelésig. Azt mondja: „Megható a falusi emberek egyszerűsége, őszintesége és nyíltsága. Nem a szép szavak kápráztatják el őket, hanem azt nézik, hogyan él a pap, a boltos vagy a szomszéd, tehát a másik. A prédikáció is akkor értékes, ha a háttérben ott van a munka, a példaadás, a segítőkészség.”
Az ideiglenesség kultúrájáról esik szó; a mai ártalomról, amikor az elköteleződéssel szemben az ideiglenesség válik értékké. „Ha meg akarjuk menteni ezt a világot, előbb el kell hagynunk. Kimegyünk a természetbe, elmélkedünk, majd amikor visszatérünk, az emberek látják lelkünk nyugalmát, s elgondolkodnak: vajon mitől ennyire békések ezek a szerzetesek, miért képesek annyi munkát vállalni, s ráadásul még vidámak is?”
Elhagyni a világot, hogy visszatérjenek. Ez jár az eszemben. Már hazafelé autózunk. Valaki hív telefonon, közben megkérdezi: merre jártál? S örömmel mondom: „Gazdag, nagyon gazdag vidéken.”
Fényképezte: Cser István
