De van egy másik, mély tartalma is a kívülről egyszerű kegyetlenségnek tűnő légyszárny-tépegetésnek. Mégpedig a kilenc-tíz éves kor táján kikerülhetetlenül újra felfedezett kérdések és dilemmák élet és halál témaköréből.
A kicsik először legkésőbb négy-öt évesen találkoznak ezzel. Ilyen korú gyermekünk akkor is felfedezi a világban a születés és elmúlás tendenciáit, ha éppen senki nem halt meg körülötte. Észreveszi a döglött galambot, megérti, hogy a lecsapott szúnyog nem repül tovább, és a születés is érdekli. Ha minden jól megy, az élet kezdetének és végének kérdéseit sikerül a következő egy-két évben – szülői segítséggel – megnyugtatóan körbejárnia, és az izgalmak egy időre elcsitulnak. Ám néhány év múlva újrakezdődik az egész: immár magasabb szinten kell „újratárgyalni”, megérteni mindent. Ennek előfutára szokott lenni a fiúk körében nem is olyan ritka állatkínzás.
Hogyan álljunk hát hozzá, ha a kis tudóst szikével a kezében találjuk a házi bogárműtőben?
1. Tudatosítsuk, hogy gyermekünk célja nem Isten teremtményeinek kínzása, még akkor sem, ha kétségkívül izgalomba hozza a jelenség. (Ha erről lenne szó, az komolyabb gondokat jelezne, és a kicsi segítségre szorulna megoldásukban.) Valószínűleg annak akar épp utánajárni, hogy meddig tart az élet, mi történik „meghalás közben”, mit tesz valakivel a fájdalom, milyen érzés a tehetetlen kiszolgáltatottság az élet végességével szemben… Szorongató kérdések.
2. Próbáljunk meg közösen kérdéseket megfogalmazni – és adjunk rájuk olyan válaszokat, amelyeket mi magunk hitelesnek érzünk. Nem biztos, hogy mindenre tudjuk a választ, de ez is fontos tapasztalat a gyermek számára.
3. Szidás vagy megszégyenítés nélkül magyarázzuk el neki, mit gondolunk a teremtett világ tiszteletéről, az állatoknak okozott felesleges fájdalomról.
Segítsünk neki, hogy szorongását és kérdéseit velünk oszthassa meg, ne kelljen kísérletezés által, egyedül körbejárnia az elmúlás, a szenvedés mindannyiunk számára megterhelő, ám rendkívül fontos témáit.
