Ne a borítójáról! – Vallások találkozása egy romkocsmájában

Fotó: Kissimon István

Az élő könyvtár alkalmat ad a párbeszédre, arra, hogy meghallgassuk és megértsük egymást, s ledöntsük a sztereotípiákat. A hajléktalanok, egykori drogfüggők, közmunkások, bevándorlók, menekültek, fogyatékossággal élők és mozgáskorlátozottak után most a hazánkban vallási kisebbségnek számító csoportok egy-egy tagját szólíthattuk meg a Szimplában.
Jazz- és világzenei koncertek, fiatal művészek kiállításai, háztáji bolt és konyha, pékség, őstermelői piac, biciklibérlés és bringás bolhapiac – íme, a leghíresebb budapesti romkocsma, a Kazinczy utca 14. szám alatt található Szimpla Kert kínálata. Nem sokkal több, mint egy évtizede innen indult az elmúlt évek romkocsma-forradalma, s a Király utcát és a Rákóczi utat összekötő szűk utcácskában ma már egymás mellett állnak az alternatív szórakozóhelyek. Jobb helyen, azt hiszem, aligha nyithatta volna meg kapuit az élő könyvtár, mint ebben a világhírűvé vált kavalkádban. Hisz a kezdeményezés éppen a sokszínűséget hirdeti: azt, hogy különbözőségeink ellenére igenis megtalálhatjuk a közös hangot. „Ne a borítójáról ítélj meg egy könyvet!” – így hangzik a program mottója. Az élő könyvtár lehetőséget teremt arra, hogy találkozzunk a másikkal, és hogy szóba álljunk azokkal, akikkel egyébként nemigen. Így valóban megismerhetjük egymást, és ledönthetjük a falakat, amelyek elválasztanak.
Tavaly januárban indult a program. Akkor hajléktalanok, egykori drogfüggők és közmunkások osztották meg élettörténetüket és kirekesztéssel, elutasítással kapcsolatos tapasztalataikat az „olvasókkal” (akik persze kérdezhetnek a „könyvektől”, s reflektálhatnak az elhangzottakra). Néhány hónappal később, márciusban, a soron következő alkalmon bevándorlók és menekültek, júniusban pedig fogyatékossággal élők és mozgáskorlátozottak meséltek magukról, majd idén januárban az egyes (hazai) vallási kisebbségek következtek. Zsidó, muszlim, hindu, buddhista és ateista fiatalok beszéltek arról, honnan kapták és hogyan élik a hitüket – illetve miért nem hisznek –, és miként gyakorolják a vallásukat. Keresztényként különösen érdekes és tanulságos volt hallgatni őket, s ráébredni arra, hogy – a protokolláris összejöveteleken túl – ez a legjobb, ha nem az egyetlen út a párbeszédre. Nyitottsággal, őszinte kíváncsisággal leülni a másikkal szemben, kérdezni, hallgatni, és elmondani, egyszerűen eloszlatni a tévhiteket és a sztereotípiákat. Felismerni, hogy nem is vagyunk annyira mások.

Egy hindu IT-menedzser

Paul hindu. Indiában született, bengáli származású. Kelet-India egyik legkülönlegesebb városában, a Teréz anyának köszönhetően általunk is ismert Kalkuttában él, ám a munkája miatt hat éve járja a világot. Számítástechnikából és üzleti ismeretekből diplomázott, jelenleg IT-menedzserként dolgozik. Fél éve érkezett Magyarországra. „Úgy látom, hogy a magyarok nyitottak, legfőképp a fiatalok – árulja el. – Érdeklődnek más kultúrák iránt, s kíváncsiak, mi történik a világban.” Ugyan­akkor Paul azt tapasztalja, hogy a legtöbben nem sokat tudnak a hinduizmusról, és felemás érzéseik vannak vele kapcsolatban. „Egy hindu minden vallást egyformán tisztel, s nem mondja, hogy az egyik jobb, mint a másik – meséli. – Én például ünneplem a karácsonyt, és táncolok a barátaimmal ramadánkor. Egy hindu számára az emberiség és a világegyetem a legnagyobb dolog, és azt valljuk, hogy boldogok lehetünk, mert egy szupererő, a mindenség teremtőjének gyermekei vagyunk.” A hindu fiú szerint, bár különbözünk, nem mondhatjuk, hogy az egyikünk jó, a másikunk pedig rossz. A jót kell cselekednünk, s a legjobbat kell kihoznunk az emberekből. „Itt, az élő könyvtárban megnyílhatunk a másik felé, s megérthetjük és elfogadhatjuk a különbözőségeinket. Azt hiszem, hogy ez a legjobb hely a párbeszédre.”

„Így lettem buddhista”

Ditta katolikus családban nőtt fel, és mindig foglalkoztatták az élet nagy kérdései: miért vagyunk a világon, s hova tartunk? Nem sokkal több mint egy évtizede fogta a hátizsákját, és elutazott Thaiföldre egy tíznapos elvonulásra. Mivel azonnal beleszeretett a délkelet-ázsiai országba, rövidesen ismét ott találta magát. Eldöntötte hát, hogy ott telepedik le. Egy bangkoki középiskolában kezdett angolt tanítani, s közben megismerkedett a leendő férjével, egy Nepálban élő magyar férfival, aki akkor már gyakorló buddhista volt. „Kalkuttában találkoztunk, elvitt egy tanításra, a dalai lámával való úgynevezett kálacsakra beavatásra – meséli. – Szemlélődőként akartam részt venni az eseményen, ám a dalai láma egyszer csak választ adott a kérdéseimre. Később elkezdtem alaposabban megismerni a buddhizmust, tanításokra, elvonulásokra jártam. Éltem Thaiföldön, Indiában, Tibetben és Malajziában. Kolostorokban, meditációval töltöttem az időt, s így lettem aztán buddhista.” Ditta a férjével 2011-ben tért haza, s van egy budapesti meditációs csoportja. „Úgy érzem, hogy a buddhizmusnak köszönhetően lettem teljes – mondja. – Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek problémáim, de egész másként tudom látni és kezelni azokat. S amióta a buddhizmussal foglalkozom, a kereszténység vagy az iszlám is új értelmet nyert számomra. Úgy gondolom, hogy az ellentétek a nem tudásból származnak. A világnak viszont nem arra van szüksége, hogy egymás ellen, hanem hogy egymással beszéljünk, s felismerjük, hogy más utakon ugyan, de mind ugyanoda tartunk.”

Nem muszlim, aki nem hisz Jézusban

Gábor csaknem tíz éve, húszéves korában lett muszlim. „Katolikus neveltetést kaptam, egyházi iskolába jártam, de sok más társammal együtt nem találtam az utamat – mondja. – Ám amíg mások eltávolodtak az egyháztól és Istentől, addig én elkezdtem keresni. Foglalkoztam a buddhizmussal, különböző filozófiákkal, ezoterikus tanokkal, ezekben azonban nem találtam meg azt a különleges istenkapcsolatot, amire vágytam. Aztán egyszer elmentem egy mecsetbe.” A fiú egész addig nem volt jó véleménnyel a muszlimokról, fanatikusnak bélyegezte őket, s csupán politikai kezdeményezésnek tartotta az iszlámot. De a mecsetben minden más megvilágításba került számára. „Lényegében ugyanazt hallottam viszont, amit Jézus mond a miatyánkban, hogy legyen meg a te akaratod – meséli. – Az iszlám azt mondja, Isten prófétákat küld, hogy útmutatást adjon nekünk, és a próféták láncában Mohamed volt az utolsó. Egyszer egy muszlim azt mondta nekem, hogy nem jó muszlim az, aki nem hisz Jézusban, mi több, az nem is muszlim. Számunkra Jézus is egyike volt a nagy prófétáknak.” Gábor vidéken él, ahol egy kicsiny közösségben gyakorolja a vallását. Szerinte az élő könyvtár jó alkalom arra, hogy eloszlathassák az emberek fejében élő tévképzeteket a muszlimokkal vagy akár más vallásúakkal kapcsolatban. „Nemritkán egy adott szemüvegen keresztül nézzük a másikat, s nem is tudjuk, valójában miben hisz – véli. – Én azért vagyok itt, hogy ezt elmondjam.”

Zsidó és néptáncos

Anna zsidó származású, a szülei gyermekként élték túl a holokausztot. „Az anyám mindössze másfél éves volt, amikor a nagymamámat – az utolsó budapesti transzporttal – Bergen-Belsenbe hurcolták, az apám édesapját pedig Ukrajna területén, munkaszolgálatban aknára hajtották – mondja. – Számomra a holokauszt nem történelem. A szüleim ekkor veszítették el a szüleiket, én pedig a nagyszüleimet.”
Anna nem vallásos családban nőtt fel. „A kádárizmus idején ugyanis az maradt meg a szüleim fejében, hogy a vallás nem olyan fontos. És miközben a többséghez hasonlóan ünnepeltük a karácsonyt és a húsvétot, mindig tudtam, hogy zsidó vagyok – meséli. – Tizennégy évesen kezdett el érdekelni, hogy is van ez, és beiratkoztam az Anne Frank Gimnáziumba, ahol megismerkedtem a judaizmussal.” Miközben egyre inkább felismerte, mit jelent zsidónak lenni, megtetszett neki egy néptáncos fiú, és elhatározta, hogy ő is magyar néptáncos lesz. Azóta sok év telt el. Anna ma már férjnél van, a férje gyakorló katolikus, és a kislányukat is megkeresztelték. „Úgy vélem, a hit az ember alapvető szükséglete – mondja –, egy mélyről fakadó vágy, amely az emberekben különböző szinteken munkál. Zsidónak lenni számomra nem annyira vallási, mint inkább kulturális és érzelmi kötődést jelent.” Anna nem vallásosként is fontosnak tartja a párbeszédet más vallásúakkal, szerinte ugyanis ez az egyetlen helyes viselkedési forma.

Milyen egy modern ortodox zsidó?

Mózes a körülmetélés szertartása során kapta a nevét. A huszonhat éves fiú az ELTE BTK doktori iskolájában tanul hebraisztika–judaisztika szakon, és történelmet tanít Vácott. Diplomáját a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen szerezte. 2012 óta az óbudai zsinagógába jár, és néhány éve az Egységes Magyar­országi Izraelita Hitközség ifjúsági vezetője.
Fiataloknak szerveznek programokat, amelyeken egyre többet tanulhatnak a zsidóságról. Mózes modern ortodox zsidónak tartja magát. „Nem kimondottan ortodox háttérből jövök, korábban nem is igazán voltunk vallásosak – vallja. – Először egy konzervatív közösségbe kerültem, majd a neológ zsidósághoz fordultam, és ezután érkeztem meg az ortodoxiába, azon belül is a haszid mozgalomba.” Mózes számára a zsidóság eleinte elsősorban hagyományt jelentett, ám lassanként a zsidó szokások és ünnepek megtartása mellett a vallásosság is megjelent a mindennapjaiban. „Amikor felkelek, kezet mosok, és elmondom a megfelelő imát, így indul a napom. Péntek esténként pedig zsinagógába megyek, ahol együtt imádkozunk, hiszen a zsidóságban a közösségi lét alapvető – mondja. – Istent mintegy szerződő félként látom, aki megkötötte szövetségét az ősatyákkal, miszerint, ha a micvákat, a parancsolatokat megtartjuk, Isten megvéd, s mellettünk marad.” Mózes szerint nagyon fontos, hogy az emberek nyitottabbak legyenek egymás iránt. Ezért is tartja remek kezdeményezésnek az élő könyvtárt. „Van egy hasonló programunk – meséli. – Kimegyünk a fesztiválokra, és a Kérdezd a rabbit! standnál várjuk az érdeklődőket, akik így egy kicsit jobban megismerhetik a zsidóságot.”

Ateista kutató

Dániel biofizikus, egy hazai kutatóintézetben dolgozik. „A legszebb hivatás a kutatóé – véli –, egy kutató perspektívájából ugyanis még szembetűnőbb a világ bonyolultsága és szépsége.” Szerinte azonban erre a csodálatos összetettségre választ tud adni az evolúció, nem feltétlenül szükséges hát egy „intelligens tervezőt” feltételezni.
A fiú ateista, s már gyermekkora óta a „hiszem, ha látom” elve alapján éli az életét. „Nem hiszek Istenben, illetve semmilyen megmagyarázhatatlanban, a világlátásom materialista – mondja. – Soha nem volt közöm egyetlen valláshoz sem, s a szüleim sem vallásosak. Mindig azt tanultam, hogy bármit megkérdőjelezhetek. Úgy gondolom, hogy a világ megismerhető és megérthető. Tudom azt, hogy bizonyos jelenségekre hol kell magyarázatot keresni.” Dániel egyszer egy hajléktalan férfival beszélgetett, aki felhívta a figyelmét arra, hogy csak azt lehet tagadni, ami valóban létezik, ő azonban nem ért egyet ezzel a gondolatmenettel. Ugyan­akkor így fogalmaz: „Nem ragaszkodom foggal-körömmel ahhoz, hogy nincs Isten. Ha valaki bebizonyítja, hogy létezik, elhiszem, illetve elfogadom.” A fiú senkit sem akar meggyőzni a saját igazáról, és örül annak, ha valakinek a hit által lesz teljesebb és boldogabb az élete. Őszintén kíváncsi a másik emberre, legyen az hívő vagy nem hívő, és kész a párbeszédre.

Egy világjáró muszlim Indiából

Amir egy dél-indiai muszlim családban nőtt fel, s mérnök informatikusként bejárta szinte az egész világot. Négy kontinens csaknem tíz országában élt már, Mexikótól a Közel-Keleten át Szingapúrig. Családjával közel két éve él Budapesten, egy banknál dolgozik. „Miután összeházasodtunk, mindenhová jött velem a feleségem – meséli. – De aztán megszületett a kisfiunk, s úgy láttuk jónak, ha letelepszünk. Közben a feleségem megkezdte a PhD-tanulmányait a Semmelweis Egyetemen. Idegtudományokból diplomázott, s diplomamunkájában – Indiában elsőként – a kisbabák tanulási folyamatát kutatta.”
Amir és a felesége annak idején egy iskolába jártak, és amikor évekkel később újra találkoztak, alig egy hónap leforgása alatt össze is házasodtak. „Indiában még ma is jellemző az elrendezett házasság, vagyis az, hogy a szülők találnak párt a gyermeküknek – mondja –, én viszont valóban szerelemből házasodtam. Ám amikor elmondtam a szüleimnek, hogy kit választottam, nem lelkesedtek, mert a feleségem, bár ugyanolyan vallású, más vidékről, más kulturális közegből való. A szüleim akarata ellenére hoztam meg a döntésemet, és feleségül vettem a szerelmemet. Apám néhány évig nem beszélt velem, de mostanra rendeződött a viszonyunk.” A férfi azt mondja, nem volt nehéz megszoknia Magyarországon, és soha nem tapasztalt semmiféle kirekesztést, vallását is szabadon gyakorolhatja. „Mecsetbe járok, és naponta ötször imádkozom – mondja –, a munkahelyemen is van egy helyiség, ahova fél órára elvonulhatok imádkozni.” Az iszlám története hosszúra nyúlik Indiában. Ez a vallás északról és délről áramlott be a többségében hindu országba. Amir a délnyugat-indiai Kerala államból származik, ahol a hinduk, muszlimok és keresztények együtt élnek. Ide évszázadokkal ezelőtt elsősorban az Indiát az arab világgal összekötő kereskedelmi útvonalon jutott el az iszlám. „Ahonnan jövök, ott nincs gyűlölködés a különböző vallású emberek között – meséli Amir. – Nekem is számtalan hindu és keresztény barátom van, és rendszeresen megüljük egymás ünnepeit.” A férfi elkötelezett a vallások közötti párbeszéd és a béke mellett, ezért vállalkozott arra, hogy élő könyvvé válik. „Újságokból, könyvekből sokat megtudhatunk más kultúrákról és vallásokról – mondja –, ám megismerni valakit, aki a számunkra ismeretlenből származik, nem ugyanaz.”

(A Kazinczy Élő Könyvtár legközelebb márciusban nyitja meg a kapuit.)