„Matteo Ricci példája arra tanít, hogy párbeszédet kell folytatnunk ezzel az országgal. Bőségesen megáldott föld ez, a katolikus egyháznak pedig kötelessége, hogy tiszteletben tartsa a világ valamennyi civilizációját, így a kínait is.”
Francesco Sisci következő kérdése így szólt: „Kína több ezer éves történelme során most először nyit a világ felé. Eddig soha nem tapasztalt kihívás elé állítja magát és az egész világot. Mit jelent ez a békére való törekvés szempontjából?” Ferenc pápa válaszában nyomatékosan leszögezte: „Nem szabad félnünk semmilyen kihívástól. A félelem mindig rossz tanácsadó. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen nagy kultúra és ennyi bölcsesség, az évezredes technikai ismeretek nem maradhatnak bezárva egy ország határai között. Az emberek, a civilizáció keresi a kommunikáció lehetőségét. Nagy kihívást jelent a béke egyensúlyának fenntartása.
Ahogyan Strasbourgban, az Európai Parlamentben is elmondtam 2014-ben: az európai kontinens már nem anya, hanem nagyanya. Remélem, egyszer ismét betölti majd az anya szerepét. Kína, ez a nagy múltú ország pedig egyre inkább hozzájárul Európa fejlődéséhez. A nyugati és a keleti világ, s benne Kína rendelkeznek azzal a képességgel, hogy fenntartsák a béke egyensúlyi állapotát. Mindig a párbeszédhez kell folyamodnunk, nincs más út. A találkozás kizárólag a dialógus révén jöhet létre. A párbeszéd nem azt jelenti, hogy kompromisszumot kötünk, mondván, a torta fele a tiéd, a másik fele az enyém. Ez történt a jaltai konferencián, és láttuk, milyen eredménnyel járt. A torta, vagyis az emberiség, a kultúra mindenkié. Nem szeletelhetjük fel kis darabokra, mint Jaltában. A tortának egyben kell maradnia. A párbeszéddel nem adjuk fel az önazonosságunkat, hanem együtt haladunk, és mindenki hozzájárulhat a közös jóhoz.
Napjainkban fennáll a kulturális gyarmatosítás veszélye. El kell ismernünk, hogy a kínai nagy nemzet, amely mindig megőrizte a kultúráját. A szentatya nyomatékosította: „Nem ideológiákról, hanem kultúrákról beszélek.”
Kína gyors gazdasági fejlődése drámai következményekkel járt mind környezetvédelmi, mind emberi szempontból – fogalmazott a szentatya. „Egyszerű, talán banális javaslatnak tűnik, de kívánatos, hogy ne folytassunk struccpolitikát, ne dugjuk homokba a fejünket, hanem nézzünk szembe a valósággal. Kína nagysága ma éppen abban áll, hogy a jövőbe tekint egy olyan jelenből, amely kulturális múltjának emlékén alapul.”
⃰
Federico Lombardi szentszéki szóvivő február 2-án újságírók kérdéseire válaszolva megerősítette, hogy ismét tárgyalások folynak a Vatikán és a Kínai Népköztársaság között. A megbeszélések témáiról azonban hiába kérdezték, csupán annyit mondott: „a két felet érintő kérdésekről tanácskoznak”.
Peking és a Vatikán között 1951 óta nincs diplomáciai kapcsolat. Számos eredménytelen kezdeményezés után XVI. Benedek pápa 2007-ben nyílt levélben fordult a kínai katolikusokhoz, amelyben a politikai vezetésnek is ajánlatot tett a párbeszédre. Ez a közeledés a nem hivatalos kapcsolatok felvételéhez vezetett. Ferenc pápa kezdettől fogva törekszik arra, hogy a hivatalos kapcsolatok is helyreálljanak az ázsiai ország és a Vatikán között. Erre utal az a tény is, hogy a tárgyalások felelősévé Pietro Parolin bíboros államtitkárt tette meg.
A két fél közötti párbeszédet a püspökök kinevezésének kérdése nehezíti. Peking ugyanis a pápa püspökkinevezési jogát az ország belügyekbe való beavatkozásnak tekinti. Újabban azonban a kínai állam által kinevezett püspökök általában még a felszentelésük előtt megkapták a pápai hozzájárulást, amit a hatóságok tudomásul vettek.
Peking részéről mindez nem pusztán a kommunista hatalom biztosítását jelenti, mélyebb történelmi gyökerekről van itt szó.
A hódító nyugati hatalmak politikájával szembeni idegengyűlölet sajnos kereszténygyűlölettel párosult, hiszen a XIX. században már és még szó sem volt az 1610-ben elhunyt nagy jezsuita misszionárius, Matteo Ricci a helyi kultúrát tisztelő módszereiről. Az idegenek és a keresztények üldözése az úgynevezett bokszerlázadás (1899–1901) idején érte el csúcspontját, amikor több mint harmincezer keresztényt öltek meg. Ebből a történelmi hagyományból érthető meg igazán a kínai politika függetlenségre törekvése, amely nemcsak az egyházpolitikában, de a kínai kommunizmus sajátos, maoista útjában is megmutatkozott.
Ezért olyan nehéz, kitartó munkát igénylő feladat a Kínával való diplomáciai kapcsolat kialakítása. Kínában a hatalom gyakorlói számára napjainkban inkább riasztónak látszik, hogy a fiatal kínai értelmiség körében jelentős érdeklődés mutatkozik a keresztény gondolat iránt. A gazdasági nyitás azonban akarva-akaratlanul a globális kapcsolatok irányába mozdítja a kínai politikát. Aligha tévesztik szem elől Ferenc pápa egyházképének szinodális vonásait, azt, hogy az egyház lassan távolodik a túlzott központosítási törekvésektől.
Az irgalmasságot hirdető katolikus egyházhoz fűződő kínai kapcsolatokat azonban ma is a „hallgató egyház” fehér vértanúságának diplomáciája építi tovább.
