Nagyszülők és unokák

Fotó: Merényi Zita

Alsószentiván az ellentmondások községe: már az Árpád-korban is volt temploma, azóta viszont, hogy a török időkben elpusztult, nem építettek újat. De a szél ott fúj, ahol akar: a modern korban népszerű búcsújáró hely lett, méghozzá különösen 1950-től (!), amikor Fatimából Mária-kegyszobrot kapott a település. „Ide a rendszerváltás előtt mindig büntetésből, sőt gyakran börtön után kerültek a papok – meséli Lepsényi Mária, aki frissnyugdíjasként kisegít a találkozón. – Emiatt mindig nagyszerű papjaink voltak. Olyan, legendás egyéniségek, akiket mindmáig emlegetünk.”
Ellentmondás az is, hogy noha a paksi konzervgyár bezárása óta már szinte alig van errefelé munkalehetőség, és emiatt rengeteg fiatal elköltözött a faluból, négy-öt fiatal család továbbra is szeret itt élni, az egyetemisták pedig visszajárnak, szívesen segítenek a búcsúkon. Ilyen Csönge Gergő is, aki még a mise után fél órával is pakol, rendezkedik. „Hét-nyolc éves koromtól jártam ide ministrálni. Rám nem a nagyszüleim hatottak, ők ugyanis nem vallásosak. Számomra a dédmamám példája volt meghatározó, aztán a szomszédban lakó gyerekek hívtak. Örömmel jövök ma is, mert jó érzés, hogy szükség van rám.”
A zarándoknapra – amely a május 13-tól havonta megrendezett fatimai búcsúk sorában idén az utolsó – elsősorban a nagyszülőket és az időseket hívta a püspök. A települést Helter István cecei plébános látja el, aki három éve lett pap – korábban házasságban élt, de megözvegyült. „Abban a korban vagyok, amikor már unokáznom kellene, de sajnos nem született gyermekünk. Papi tapasztalataim szerint az idősek nagy igyekezete a hitük átadására az esetek többségében nem sikeres. Az unoka megkereszteltetését általában még elérik, de többet már nem. Az imáik azonban nem vesznek kárba.”
„Elég sokan bejutnak innét egyetemre, főiskolára – mondja ismét Mária –, és többen itt élnek közülük ma is. Büszkék lehetünk a gyerekeinkre.” Az ebédlőben kisebb-nagyobb gyerekek eszegetnek, a közösség rengeteg tortával és szendviccsel készült a nagy alkalomra. A nagyszüleikről kérdezem őket. „Azt szeretjük bennük, hogy megengedik, amit a szüleink nem. És azt, hogy a nagymama mindig finom sütiket süt” – nevetnek rám szégyellősen.
Köztük van az a kislány is, aki Sík Sándor A legszebb művészet című versét szavalta a mise után. Többek között ezeket a mondatokat: „A legszebb művészet tudod mi, / Derült szívvel megöregedni. (…) // Nem lenni bús, reménye vesztett, / Csendben viselni el a keresztet, (…) // S járni amellett szép vidáman, / Istentől rád szabott igában. / (…) teher, amit vinni kell, / Az égi honra készít fel. // Ez csak a végső simítás / A régi szíven, semmi más (…)” Érdekes volt hallgatni ezt a verset gyermeki interpretációban, csaknem meseként elmondva, és közben arra gondolni, mennyire elképzelhetetlen, érthetetlen egy gyermek számára az öregkor. Mintha nem is ugyanannak az életnek a folytatása lenne, amit ő él, mintha az idősek eleve idősnek születnének. A nagyszülőkkel való meghitt viszony azonban segíthet abban, hogy jobban értsük, amit Spányi Antal annyira hangsúlyoz prédikációjában: hogy minden életszakasznak megvannak a maga sajátos értékei, szépségei és kegyelmei, amelyeket tudnunk kellene értékelni. Maga az alkalom, a mai zarándoknap és a mise utáni áldás azért szól külön az időseknek, hogy az őket sújtó hátrányos megkülönböztetésnek, „lesajnálásnak”, leértékelésnek hadat üzenjen. Nagy probléma ez, és pusztítóak a következményei. Ma egyre kevesebb becsületük van az öregeknek, míg korábban általános volt a tiszteletük. A munkaerőpiacon, a közbeszédben, a hétköznapokban egyaránt bevettnek számít, hogy az időseket mint alkalmatlanokat, a világról „lemaradókat” bélyegezzék meg. Pedig az egész társadalom sérül, ha nem becsülik meg őket eléggé. És a mai fiatalok talán saját jövendő öregkoruknak ártanak már most, ha a mai öregekkel – akik korábban évtizedeken át csak adtak és adtak – méltatlanul bánnak, és úgy általában nem igyekeznek élhető feltételeket teremteni számukra. Isten, a Szentírás, a kereszténység gondolatai egészen mások, mint azok, amelyeket a világ próbál belénk szuggerálni. Korunk társadalma nemigen törődik az idősekkel, az élet peremére szorítja őket, és sokszor csak terhet lát bennük – hangsúlyozza a püspök. – A Biblia lapjairól viszont csodálatos idősek lépnek elénk, akiknek áldás van az életükön, és közelebb segítik Istenhez a náluk fiatalabbakat.
Tóth Tamás esperes tanúságtételében felidézi gyermekkori emlékét: azt, mennyire jólesett neki, hogy a nagymamája nem haragudott rá, amikor ahelyett, hogy misére ment volna vele, inkább a Sandokant nézte otthon. A nagyija nem kötötte feltételekhez a szeretetét, hanem olyannak fogadta el őt, amilyen volt, szabadságot adott neki, nem próbálta erőszakkal vallásosabbá változtatni. És így mély hitével talán még erősebben tudott hatni rá, mintha erőltette volna a közös templomba járást.
Mint megtudom, Alsószentivánnak világhírű a diója. És tudjuk, diófát az ültet, aki az unokáira gondol, az ő javukat keresi.