Hőgyészre jártam polgáriba a kalocsai iskolanővérekhez. Hajnali négykor kellett kelnem, hogy elérjem a munkásvonatot. Hat kilométert gyalogoltam mindennap, mert nem volt pénzünk buszra. Azalatt mindig imádkoztam Jézushoz, hogy egészen az övé lehessek – emlékszik korai meghívására Kardos Róza, a Páli Szent Vincéről nevezett irgalmas nővérek rendjének tagja. A polgári harmadik osztályát már Budapesten folytatta, majd a Ranolder Intézet következett, ahol 1941-ben kapta meg tanítónői diplomáját. A jelöltidő alatt Nagykanizsára került betegápolói gyakorlatra, és 1942. augusztus 1-jén volt a beöltözése. Ekkor kapta az Ágnes nevet. „Várpalotára kerültem, hetven elsős kislányt bíztak rám. Az egyházközségtől kértem padokat, mert nem tudtak a gyerekek leülni. Mire írásórán odamentem mindenkihez, eltelt a délelőtt. Eleinte nehéz volt, de nagyon megszerettem a kicsiket. A tanfelügyelő javaslatára a következő évtől a nagyobb gyerekekhez helyeztek, így 5-6. osztályosokat oktattam. Semmi gondom, fegyelmezési bajom nem volt az ötvenhatos létszám mellett. A gyerekek megérezték, hogy szeretem őket, ha valami probléma akadt, négyszemközt beszéltük meg óra után” – meséli a nővér a szép iskolai emlékeket. 1944 nyarán szörnyű bombázást éltek át, amelynek elsődleges célpontja a tőlük három kilométerre lévő Péti Nitrogénművek volt. „Harminckét gép szórta a bombákat, felrobbantak a benzintartályok, mert ott volt a benzin, és az felrobbant. Elsötétült a nap, nem volt világítás, rengeteg sírást és jajgatást lehetett hallani… Október 28-án aztán megszűnt a tanítás az iskolákban, mert bevonult egy magyar gyorsbombázó pilótaalakulat. Az iskolát elvették, csak a nővérlakásban maradhattunk. Január 1-jén bejöttek a német SS-ek, teljesen lezárták a nővérlakásokat, nem jöhettünk ki, csak az alagsorban tudtunk főzni, étkezni. Ekkor már állandóan a pincében tartózkodtunk, mert mindennaposak voltak a szőnyegbombázások. Sokan a bányákban vészelték át ezeket a napokat…” A katonáktól kaptak némi élelmet, különben abból éltek, amijük volt a kamrában: liszt, cukor, káposzta, krumpli, és bab, ezekből tudtak főzni. Hónapokig a pincében aludtak, felöltözve. Időnként szentmisét is hallgathattak a kápolnában, ha két légitámadás között a pap át tudott jönni. Karácsonykor Székesfehérvárról menekültek érkeztek, akiknek üstökben főzték a levest – abból, ami még volt. „Március 18-án lőni kezdték a várost, megkezdődött az utcai harc a németek és oroszok között. A plébános javaslatára felmentünk a hegyen ásott tiszti bunkerba. Se ennivalónk, se vizünk nem volt, mert a vízműveket már decemberben lebombázták. Egy tehenünk maradt, így jutott néha kevés tej a poharunkba. Egynapi ételadagunk három főtt krumpli volt, ha nem bombáztak nagyon hevesen, akkor eljutottunk egy-egy kanna vízért a messzebb lévő kúthoz. Március 21-én bejöttek az oroszok, minden embert megmotoztak, a főnöknőtől elvették a ház pénzét, a karóráját és a töltőtollát. Kiküldtek minket a bunker bejáratához, és onnan láttuk, hogy a rendházunk égig érő lángokban állt. Rettenetes csüggedés vett erőt rajtam. Megkérdeztem a főnöknőt, mi lesz velünk. Ő ezt válaszolta: Ágneském, mindennap egy kicsit jobb lesz. És valóban megtapasztaltam, hogy a Gondviselés akkor sem szűnik meg működni, amikor már emberileg mindennek vége.” Először az urasági pincében húzták meg magukat, majd kitakarították az óvodaépületet, ahol térdig érő trágya állt, mert teheneket tartottak benne. Szalmán feküdtek, orosz autóval mentek át Székesfehérvárra, hogy valami élelmet szerezzenek. Pénz helyett szövet- vagy gyolcsdarabokért vagy más értékért kaptak ennivalót. „Az oroszok parancsára tavasszal elkezdtük a tanítást. Csak a református iskola volt használható, a tantestület elmenekült, csak mi, nővérek voltunk ott hárman-négyen. Összesen húsz-huszonöt gyerek jött elsőtől nyolcadikig, de se ceruza, se könyv, se papír nem volt. A gyerekek a padláson találtak régi olvasókönyveket, abból tanítottam őket. Az állami ünnepen meghatározott szöveget kellett felolvasnunk a gyerekeknek… 1946-ban tettem fogadalmat, amelyet mi minden év március 25-én meg szoktunk újítani. 1948-ban megjött Mindszenty bíboros utasítása, hogy az állami kinevezést vissza kell utasítani, aki vállalja, annak megszűnik a rendi tagsága. Én nem mondok semmit, menjenek a kápolnába, intézzék el az Úr Jézussal a többit! – mondta a főnöknő. Nagyon szerettem a gyerekeket, de a szerzetesi hivatásomat is. Nehéz szívvel követtem a főpásztor utasítását, de követtem” – meséli a háború utáni nehéz időket Ágnes nővér. Az esperes felvette a plébánián irodai alkalmazottnak, majd a konyhai munka is az ő feladata lett, emellett elvégzett egy gyors- és gépíró tanfolyamot. Az esperes a felszólítás ellenére nem küldte el a nővéreket, így 1952. február 23-án éjszaka megállt a plébánia előtt egy autó… „Rabszállító kocsival vittek az erdőn keresztül, hajnalra értünk Székesfehérvárra, ott közölték velünk, hogy ki vagyunk tiltva Várpalotáról és egész Veszprém megyéből. Elvittek egy roncstelep mellé, ott kiszállítottak, megmutatták, merre van a vasútállomás…” Ágnes nővér Regölybe ment, haza az édesanyjához. „Próbáltam állást keresni, de a fizikai munkához gyenge voltam, a gyors- és gépírással nem alkalmazhattak, mert az bizalmi állásnak számított, amikor a személyzetis meglátta, hogy tanítónő vagyok, akkor már »alkalmatlan« voltam mindenre. Május 1-jén Simontornyára kerültem háztartási alkalmazottnak. Egy tizenhat hónapos gyerek felügyeletét bízták rám. Hajnali öt órakor már pelenkát mostam, hogy odaérjek a reggeli misére. 1954 áprilisáig laktam itt.” Ekkor került a Szolidaritás Szövetkezethez, de nem engedték Pesten letelepedni az előélete miatt. Felsőgödön sikerült albérletet szereznie, fizetnie sem kellett. Négy órakor kelt, hogy elérje a munkásvonatot, fél hétkor már Pesten hallgatta a reggeli misét, mert nyolckor kezdődött a műszak. Az áruszállító kocsikísérőjeként dolgozott, kaptak egy triciklit, azt hajtották. A forradalom után már Pestre költözött egy rokonhoz, a konyhában egy nyugágyon aludt, majd egy másik albérlet következett. kétszázötven forintért kapott egy cselédszobát, de mosni, főzni, vasalni nem lehetett. A mosást a Szolidaritás raktárhelyisége melletti fürdőszobában osztották be egymás között. „Egy baleset miatt fél évig betegállományban voltam, utána már csak íróasztal mellett tudtam dolgozni. Elvégeztem egy kalkulátori tanfolyamot, oklevelet is szereztem, pénzügyi és technológiai ismereteket kellett tanulnom, majd árszakértői vizsgát is tettem. Átvettem a könyvelést, a statisztikát, egész nap kalkulációkat készítettem. Női blúzokat és gyerekruhákat készítettünk. Mindennap el kellett mennem a Könnyűipari Minisztériumba, a Fővárosi Tanács Ipari Osztályára, itt kaptuk a megrendeléseket. Huszonöt évet ledolgoztam, innen mentem nyugdíjba 1977-ben” – folytatja tovább a munkás éveket a nővér. Nyolc és fél évet egy beteg kedvesnővér mellett töltött el, aki később Bakonybélbe került, de a lakás Ágnes nővéré lett. 1981-ben a budapesti Szent István-bazilika irodájában talált munkát. „1996-ig dolgoztam az irodában, majd egy hosszabb betegség után költöztem a Ménesi úti rendházba. Itt egy ideig portás voltam, a szegényekkel foglalkoztam, most, nyolcvankilenc évesen már az imádság teszi ki napjaimat” – fejezi be kalandos élettörténetét Kardos Róza Ágnes nővér.
