A bizánci egyház liturgikus évét szinte keretbe foglalják az Istenszülő ünnepei. A kezdetén (szeptember 8.) születését, a vége felé (augusztus 15.) a halálát és mennybevitelét ünnepeljük. Ez utóbbi az ember végső sorsára hívja fel a figyelmet: a szükségszerű halálra és a lehetséges üdvözülésre. Ebben segít az ikonográfia is. A kánoni szabályok szerint kifestett bizánci templom kijáratának környékére ez az ábrázolás kerül, hogy a templomból távozó emberek elvigyék magukkal a gondolatot: nem mindegy, hogyan élnek, mert kikerülhetetlen a halál, és érdemes az üdvösséget munkálkodva élni.
Görögkatolikus egyházunk ismeri az ünnep ősi magyar elnevezését: Nagyboldogasszony. Ám az eredeti görög név a „koimészisz”, az elszenderedés. Arra utal, hogy bár Mária emberi halállal meghalt, tüstént következett rá megdicsőülése. Egyszülött fia testestől-lelkestől a mennybe vitte. Hogy az a test, melyből az övé emberi alakot öltött, ne legyen az enyészet martaléka. Mind az elnevezést, mind a magyarázatot Damaszkuszi Szent Jánosnak köszönhetjük, aki egyik beszédében így fordul Máriához: „Hogyan nevezzük ezt a téged érintő misztériumot? Halálnak hívjuk? Ha a te legszentebb és boldog lelked a természet törvényei szerint el is szakad tökéletes és tisztaságos testedtől, és tested az általános törvény szerint át is adatik a sírnak, mégsem marad meg a halálban, nem is oszlik fel romlás következtében. Akinek szüzessége érintetlen maradt a szülésben, annak romlatlanul őriztetett meg a teste is a felvételében, s egy jobb és istenibb lakhelybe vitetett át, ami nincs a bűn következményének alávetve, hanem végtelen századokon át tart.”
Nem szokatlan, hogy a kánoni evangéliumban nincs ennek nyoma, hiszen az Istenszülő mindig a háttérben maradt. Viszont annál színesebben írnak róla az apokrifek. Kettő is létezik Mária elhunytáról és mennybeviteléről. A IV. század elejéről szóló leírás már az ünnep elterjedtségét igazolja: „Akinek mennybevitele napját az egész világ tisztelettel övezi és ünnepli, őt kérem minduntalan, hogy a mennyben emlékezzen meg mirólunk.” Az ünneplés augusztus 15-i dátuma a Teodósziosz császár és Eudoxia császárné által a Getszemáni-kertben építtetett templomban – mint a Mária-tisztelet ősi központjában – történő ünneplésből származik. A VI. századra már az egész keresztény Keleten elterjedt. Így kerülhetett be a tizenkét főünnep közé, és így került az ikonosztázionra az ikonja. Az ünnep ikonográfiai ábrázolásának kezdetben három típusa is volt (Az Istenszülő halála, az Istenszülő temetése és az Istenszülő mennybevétele), mely a VI–VII. századra a mai formájában egyesült.
Az ünnep fő énekével megfogalmazva hisszük, hogy az Istenszülőt „a halál és a sír nem tarthatta meg sajátjának; mivel őt mint az Életnek szülő anyját az ő szűz méhében elhelyezkedett Fiúisten az örök élet dicsőségébe vezette be”. És nem úgy járunk, mint az apokrif alapján az ünnepi ikonon megfestett hitetlen Ruben, aki fel akarta borítani az Istenszülő koporsóját, s ezért hozzáragadva elszáradt a keze, illetve az angyal le is vágta azt. Várjuk „a holtak feltámadását és az örök életet”, emberi sorsunk beteljesedését!
