Művészérdem az Örök Városban

Öt évvel ezelőtt jelent meg az addigi pályafutását és életművét összegző album, a Tanító Krisztust ábrázoló ikonmozaikja pedig felkerült a máriapócsi bazilika homlokzatára. Az utóbbi időben azonban kevesebbet hallhattunk Kisléghi Nagy Ádám festőművészről, aki március 19-én, Rómában az Accademia dei Virtuosi al Pantheon tagja lesz. A kitüntető cím híre alkalmat adott arra, hogy szóba kerülhessen inspiráció, elköteleződés és a keresztény művész(et) kortárs sorskérdése is.

– Az elmúlt években nem dolgoztam megbízásra. Már a koromnál fogva sem szeretnék olyan munkákat vállalni, amelyekhez nincs ihletettségem. Most inkább csak belső késztetésű témákkal foglalkozom. Az érdeklődésem pedig nagyrészt ellentétes azzal, ami a világon ma általánosnak számít, de alapvetően mindig is ellenzékben voltam. Mivel nem foglalkozik a világ? Nem tud mit kezdeni a halállal, a szépséggel, a természetfelettivel, a csodával… Engem éppen ezek a tartalmak, fogalmak érdekelnek, ezeket igyek­szem vizuálisan, festői eszközökkel körbejárni, megragadni. A remetelétet, Szent Ferenc extázisát, halálfélelmét, az örökkévalóságba való feltekintését mostanság még a ferencesség lényegét ábrázolók is kerülik. A régi alkotók viszont még ezeket az összefüggéseket hangsúlyozták, nekik kevésbé volt fontos Ferenc karitásztevékenysége, viszonya a természettel. Számomra ezért az 1600-as évek, a barokk festészete érdekes igazán, amikor Ferencet mindig vívódásban, halálfélelemben vagy extázisban ábrázolták.

Ezek szerint az utóbbi években is marad kizárólagosan a szakrális témáknál?

– Az emberi élet, az alkotóidő túl rövid ahhoz, hogy olyan kitérőkkel foglalkozzak, amelyek széttördelik az embert. Az izgat, ami összesűrít, egyesít, és a lényegeset elválasztja a lényegtelentől.

2016-ban a Római Magyar Akadémián volt egy szerzői kiállítása. Hogyan emlékszik rá? Mennyiben járult hozzá az Itáliában való ismertségéhez?

– A keresztény művészet iránti vonzódásom gyerekként, tizenhárom éves koromban kezdődött, és több különböző módon próbáltam kifejezésre juttatni. Persze a főiskolán ez egyre inkább akadályba ütközött, de azért már ott is születtek ebbe az irányba mutató munkáim. Első megnyert – két hónapos – ösztöndíjamat 1996-ban a Római Magyar Akadémián töltöttem. Akkor találtam meg az engem máig kísérő helyszíneket, témákat, embereket. A Róma iránti szerelem és a számomra amúgy is fontos barokk világ szeretete akkor mélyült el bennem igazán. Egy kiállítás ötlete már abban az időben felmerült, sőt, az ösztöndíjnak köszönhetően elkészült Pietàmat kortárs kollégák munkái mellett be is mutatták ott, de a konstelláció nem kedvezett egy önálló, szakrális jellegű tárlat létrehozásának. Mire 2016-ban időszerű lett, fölvetődött az a nehéz­ség, hogy az alkotásaim jelentős része nem vagy alig mozgatható, nagy méretű festmény és oltárkép. Így a munkáim azon darabjaiból tudtunk csak válogatni, amelyeket kölcsönkérhettünk, szállíthatók voltak, és elfértek a rendelkezésre bocsátott teremben. A létrejött római tárlat rendhagyó volt. Már régóta nem tervezek kiállítást, mert ezt a műfajt vállalhatatlannak tartom.

A Kultúra Pápai Tanácsával már korábban kapcsolatba került. 2009 novemberében Önt is meghívták arra a Vatikánban tartott találkozóra, amelyen a művészvilág kétszázhatvan prominens képviselője vett részt.

– XVI. Benedek pápa értett a művészethez, és kifejezetten támogatta is a maga eszközeivel. A Sixtus-kápolnába hívott össze alkotókat a világ minden tájáról, akiket felkért, hogy a keresztény művészeten keresztül vonják szorosabbra a kapcsolatot az Egyházzal. Azt a fajta kötődést szándékozott újjáéleszteni, amely korábban évszázadokon keresztül megvolt. Tudjuk, hogy ez a köldökzsinór elszakadt vagy inkább elvágták, és mindenki a saját útját kezdte járni. A pápa előadást tartott, illetve Ravasi bíboros, a Kultúra Pápai Tanácsának elnöke is beszédet mondott. A vendégek közül felismertem Terence Hillt, Andrea Bocellit, Ennio Mor­ri­conét… A találkozó nagyszabású fogadással zárult a Vatikáni Múzeum egyik szárnyában. A Szentatya hangsúlyozta: szükség van a művészekre, talán jobban, mint valaha. Ez rendkívül jelentős gesztus volt a pápa részéről. Mert nem helyes, hogy az Egyház és a művészet követi az eseményeket. Az Egyház és a művészet mindig elöl járt, és húzta magával a világot – a reformációig. A barokk már egyfajta válasz volt a reformációra. Onnantól kezdve viszont az Egyház kezdeményezőből az események követőjévé vált. A korhoz igazodunk, pedig a művészetnek kellene elöl járnia. Számomra ez volt a találkozó legfőbb tanulsága.

Néztem, hogy az Accademia dei Virtuosi al Pantheon meghívottjai, tagjai között most olyan nevek szerepelnek, mint az épületcsodáiról világszerte ismert Santiago Calatrava, a kiváló olasz film- és operarendező, Liliana Cavani vagy a számos díjjal elismert orosz filmrendező, Alek­sandr Sokurov… Mit jelent Önnek ez a kitüntető figyelem?

– Ahogyan a Rómából kapott levélben szerepel: tiszteletbeli akadémikusi tagnak választanak. E társulást 1542-ben alapították, eredetileg ugyanis egy művészi társaság volt; aktív társadalmi tevékenysége, jelenléte 1993-ban indult el. Ha megnézzük, a régi tagok között is elképesztő nevek sorakoznak: Jacopo Barozzi da Vignola, a Szent Péter-bazilika homlokzatának tervezője, egyik kedvenc festőm: Pietro da Cortona, aztán Bernini, Borromini, Velázquez, Canova… Megdöbbentem, amikor megláttam e rangos névsort. Úgy gondolom, elsősorban szakmai elismerésről van szó, amelyhez persze lelkiség és a művészi hozzáállás is társul. Az akadémia patrónusa, Szent József ünnepén, március 19-én, a Pantheonban tartott szertartás keretében adja át Gianfranco Ravasi bíboros a kinevezésről szóló dokumentumot. És nagyon megtisztelő, hogy a hónap végén, itthon a Mindszenty Társaság is kitüntet a Mindszenty-emlékéremmel.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..