Gazdag szótárát ismerve sem mondhatjuk, hogy Erdélyi Zsuzsanna a fölösleges „szavak embere”. Hány és hány esetben meggyőződhetett e sorok írója (is): a többszörösen kitüntetett folklorista emberi tanúságtételét – mondva, írva – Isten tanúságtételének tekinti. Érezték ezt már a nehéz időkben olyanok is, akik pontosan tudták: folklór és filológia mögött az az energia dolgozik, amelyik fényre hozza az értelmes élet lényegét, e lényeg iránti vágyat a legegyszerűbb lélekben is, és ez megszégyenítheti a másként vélekedőket.
„Felhők felett határtalan a boldogság.” Egy sláger szövege is mondja azt, ami legtöbbször kifejezhetetlen. Erdélyi Zsuzsanna archaikus gyűjtéseiben ennek a tudásnak, vágynak a gyökerei rejtőznek. A világ pedig lassan megfeledkezik róluk, mélyre ássa, ahelyett, hogy segítené még jobban felszínre hozni, s tudatosítani: a megtartó érték feladása tudatlanság és nagyképűség.
A kitüntetett spirituális igénye nem engedi meg, hogy a munkát abbahagyja; egy kontrasztvilág kiirthatja azokat, akiket nem ért, de ezzel önmagát ítéli el.
Erdélyi Zsuzsanna csillaga a hűségeseké. Akkor sem halványul, ha a „végtelenséget” hirdetők csupán arra figyelnek, ami a fizikai lét tapintható határa, a pragmatikusé, és nem veszik észre a képletek mögötti (jel)képet, melyet egy idős, búcsús asszony így fejezett ki imádságában: Jézus ül az aranfán.
Az ilyen látomások lelkét érintő, ismerő lélek a tudományban sem ül meg.
Keresse, írja tovább, ami még hiányzik…
