A nemzetközi tanácskozáson felszólalt Wojciech Polak püspök, a Hivatásszolgálat elnöke, akit az előadások szünetében a lengyel papnevelés helyzetéről faggattunk. Wojciech Polak 1964-ben született a közép-lengyelországi Torunban, a világhírű csillagász, Mikolaj Kopernikusz szülővárosában. Mint mondja, papi hivatásának ébredése is e városhoz köti: már középiskolásként letisztult benne, hogy az oltár felé vezető utat szeretné járni. Állami iskolában érettségizett, rendszeres ministránsként mégis az egyház „levegőjén” nevelkedett. Teológiai tanulmányait a gnieznói papnevelő intézetben végezte; doktori címet szerzett a Poznani Egyetem teológiai karán, majd erkölcsteológiát tanult a római Lateráni Egyetemen. Pappá szentelését felfoghatatlanul nagy ajándéknak tartja. Négy esztendőn keresztül a gnieznói szeminárium rektora volt, ahol bőséges tapasztalatot merített a papképzés mindennapos teendőiről. Harminckilenc évesen püspökké szentelték, azóta a gnieznói egyházmegye segédpüspöke. Gniezno a közép-lengyelországi Poznan közelében található, méretét és történelmi jelentőségét tekintve Esztergomhoz hasonlítható város. A XI. században a lengyel királyok koronázóhelyének számított (néhány lengyel uralkodót ott is helyeztek örök nyugalomra), és évszázadokon át a lengyel prímás székhelye is volt. XVI. Benedek pápa tavaly őszi rendelkezése alapján ismét a mindenkori gnieznói érsek a lengyel prímás. A lengyel papnövendékek létszámáról érdeklődve Polak püspöktől megtudtam: a hazánknál négyszer nagyobb területű és lakosságú országban harmincöt egyházmegye található – vagyis a vatikáni döntés szerint a rendszert úgy alakították ki, hogy egy-egy egyházmegyébe körülbelül egymillió ember tartozzék. Az átlagosnál kisebb gnieznói egyházmegye területén körülbelül hétszázezren élnek. Lengyelhonban minden egyházmegyének saját papnevelő intézete van: arrafelé ismeretlen fogalom az úgynevezett egyházmegyeközi szeminárium, amelyben két-három püspökség növendékei tanulnak együtt. Országosan összesen több mint ötezer kispap végzi teológiai tanulmányait, a gnieznói papneveldében jelenleg hatvanöten laknak: idén júniusban tizenhárom diakónust szenteltek közülük áldozópappá. A lengyel közéletben – önálló szociológiai fogalomként – II. János Pál-nemzedéknek nevezik azt a fiatal korosztályt, amelynek tagjai a 2005-ben elhunyt pápa huszonhét esztendős szolgálata idején születtek. Vallásszociológiai tanulmányok serege mutatta ki: az utóbbi harminc év lengyel statisztikáiban döntő jelentősége van e nagy létszámú, rendkívül elkötelezett nemzedéknek. Öt évvel a Szentatya halála után vajon tart-e még a II. János Pál-generáció hatása, lendülete? – kérdeztem. – „Igen, egyelőre tart – érkezett a válasz –, de hogy ez mennyi ideig marad így, lehetetlen megjövendölni. Ahogy valószínűleg azt is képtelenség lesz megállapítani, hogy pontosan mikor, mely ponton következik be a hanyatlás. A kifáradás első jelei mintha máris mutatkoznának. Az utóbbi négy-öt esztendőben egyértelműen kevesebb gyermek születik, mint a nyolcvanas-kilencvenes években. E változás előbb-utóbb nyilván a papi hivatást választók létszámát is csökkenteni fogja.”
Tréfásan fölvetettem: a lengyel papi hivatások jelenleg kiemelkedően magas számához talán az a tény is hozzájárul, hogy Krakkó templomaiban (évszázados hagyományt ápolva) jóféle tokaji borral miséznek. Polak püspök „sajnálkozva” felelte: a gnieznói egyházmegyében nem tokaji bort használnak, de majd fontolóra veszi a változtatást… Majd komolyra fordítva a szót, kifejtette: „A papi hivatás első számú ébresztője a ministrálás. Rektorként kimutatást vezettem papnövendékeink családi hátteréről, és kiderült: nyolcvan százalékuk elsőáldozókorától naponta ministrált. Ezért is hallatlanul lényeges, hogy a fiúk a lelkipásztoruk irányításával minél rendszeresebben ministráljanak – hozzászokjanak az oltár légköréhez, otthonosan mozogjanak a szentélyben. Lengyelországban általános gyakorlat, hogy kizárólag fiúk ministrálhatnak. Erre nézve nincs püspökkari rendelet, egyetlen főpásztor sem adott ki ilyen tárgyú körlevelet, egyszerűen csak meghonosodott ez a szokás, és lelkipásztori-pedagógiai szempontból semmi sem indokolja a megváltoztatását. Ahol a ministrálás a lányoknak is megengedett, ott a tapasztalatok szerint hamarosan az történik, hogy a fiúk egyfajta szégyenlősség, kiskamaszos zavar miatt elmaradnak, és végül csupán lány ministránsok maradnak. Másrészt a lányok számos egyéb, a templomhoz kapcsolódó tevékenységben is kamatoztathatják képességeiket.” Amikor az idősebb fejjel papi hivatást választók gondozásáról kérdeztem, példaként hivatkozva az egri egyházmegyében létrehozott kései hivatások szemináriumára, Polak püspök így felelt: „Lengyelországban nem hoztunk létre külön intézményeket a kései hivatások gondozására. Az idősebb jelentkezőket a hagyományos papnevelő intézetekben helyezzük el. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy a lengyel egyházi viszonyokból fakadóan kései hivatáson mi elsősorban a harmincas korosztályba tartozókat értjük – és nem a negyvenes-ötvenes- hatvanas éveikben járó férfiakat, mint például Magyarországon.”
A papnevelést, illetve a papságot érintő időszerű gondok tárgyalásakor szóba kell hoznunk a legutóbbi hónapok pedofil- és homoszexuális- botrányait. Felelős keresztényként hogyan vélekedjünk erről? A kérdés különösen érvényes, hiszen Polak püspök erkölcsteológiai diplomamunkáját A bűn megítélése az egyház II. vatikáni zsinatot követő tanításában címmel írta. „Rektori szolgálatom alatt – válaszolta – két esetben merült fel a homoszexualitás jelensége, és mindkét elkövetőt végleg eltávolítottuk az egyházi pályáról. A pedofíliában vétkesek egyben a pap és a hívek közötti lelki kapcsolathoz szükséges tekintélyt is rombolják. Minden bűn sebet okoz az egyház testén, még a rejtett egyéni bűnök is. Feladatunk e sebek begyógyítása, nagyon határozottan fellépve a bűnnel szemben.”
