Bár legyünk igazságosak: éppen az ünnepelt folyóirat, a Vigilia köreitől soha nem volt idegen a nem tervszerű, hanem teljesen spontán ökumené. Elegendő, ha a családomhoz legközelebb álló egyik fiókájukra, a harmincas évek végétől, tehát a kezdetektől dédelgetett-segített neveltjükre, Végh György költő-műfordítóra gondolunk. Ő egy korán meghalt, morva származású társalkodónő, Kovalcze Anna és Végh György, egy élete delén elmegyógyintézetbe került, gondnokság alá helyezett református áporkai földbirtokos házasságon kívül született gyermeke volt. Mégis, a Vigilia és a Vigilia Kiadó „stábja” és szerzőgárdája, Justh Béla, Czigány Miklós, Horváth Béla, Possonyi László és Sík Sándor olyan szeretettel gyámolították a fésületlen és szabályos szerkesztőségi munkára bizony nehezen fogható árva fiút, mintha – mondjuk – valamelyik katolikus elitgimnázium padjaiból került volna ki. De ugyanígy „örökbe fogadta”, testvéreként szerette generációs társa, Tűz Tamás, a lap köreihez tartozó, ígéretes pap költő is, aki évtizedekkel később, már Kanadában szolgálva minden Magyarországról érkező protestáns íróvendég estjének is hűséges, értő közönsége volt. Akik közül sokakat azután tartósan a szívébe fogadott, s nagyon szép csigapostalevelekkel, kötetértékelésekkel örvendeztette meg őket. Így e sorok íróját is.
Meglehet, részben azért, mert elmeséltem neki, hogy ifjúkori barátja, „Véghúr”, ahogyan a mindig hadaró Justh Béla nevezte pártfogoltját, az ötvenes években elég gyakran megszállta Pécsett szerény társbérleti „rezidenciánkat”, ahol a jóízű beszélgetés, az együtt muzsikálás és a tea meg a huszárrostélyos, azaz a zsírban sült kenyér minden hozzánk betérőnek magától értetődő jussa volt. Hát még egy olyan, addigra már a gyerekirodalomba, a közfelfogás szerint literatúránk peremére és rádiósfilmes munkákba száműzött, végzetesen magányos és mindig vacogó, kedves bohémnek, amilyen Végh Gyurka volt. A szocializmus kopár valóságába nem illő, kései trubadúr, aki arra a keserves időszakra kívül került a Vigilia addigra már jóval kevésbé fészekre emlékeztető körein. Annak otthonosságát ebben az időszakban még az a Sík professzor úr sem tudta fokozni, aki a harmincas évek Szegedjén s a vészkorszak közeledtével, majd a háborút követően annyi diákjának lett valóságos pótapja; többek között Radnótinak s feleségének, Fanninak. De a háború után, 1947-ben nála doktorált anyám egész évfolyamának is, akiket tea-vajas kenyér uzsonnákkal kínált meg rendszeresen, a legínségesebb időkben. Ő volt egyébként az egyike azoknak a jótevőknek, akik a Vigilia-küldönc Végh György első kötetének, a Havas éjszakáknak a megjelenését nagylelkűen támogatták; pontosan száz pengővel. A mai idők természetesen már nem kedveznek az ilyen közvetlen kapcsolattartásnak és gyámolításnak. Annak a nagyon családias tehetségröptetési módszernek, amelyről olyan sokat olvashatunk Végh György kétkötetes önéletírásában, a Mostoha éveim – A garabonciás diák – Eszter című hármaskönyvben (Magvető, 1981), illetve a halála után, 1986-ban ugyanott megjelent A gonosz angyalban. E két terjedelmes és színes munkát szívből ajánlhatom mindazoknak, akik most, a nyolcvanadik születésnap alkalmából közelebb akarnak kerülni a Vigilia Isten szeretetét az emberek, a szerzők szeretetével ötvöző kisvilágához. S örömmel jelenthetem, az egykori stílus bizonyos, nagyon rokonszenves jegyeit még a XXI. század személytelensége, másféle kopársága sem tudta semmissé tenni. Ez a közönségnek ajándék lapszámokat kínáló születésnapi ünnepségen éppúgy érződött, mint a folyóirat munkás hétköznapjaiban, amikor – manapság szinte példátlan módon – minden beküldött kéziratra, témajavaslatra, ötletre pillanatokon belül baráti válasz érkezik. Egyszóval: a Vigilia mindmáig komolyan veszi beszédesen szép nevét: valóban virraszt, valóban vigilál ifjú tehetségek és érett korú szerzők küldeményei felett, a remélt és nagyon megérdemelt olvasók javára.
