A rend alapítója Eppinger Erzsébet, szerzetesi nevén Mária Alfonza 1814-ben, a franciaországi Niederbronnban született. Az egyszerű család gyermeke beteges volt, három alkalommal hosszú évekig az ágyból sem tudott felkelni. A Megváltónak ajánlotta szenvedéseit, aki különös kegyelmekkel áldotta meg őt. Látomásai, elragadtatásai voltak, s mivel a lelkekbe látott, sokan keresték fel, kérték tanácsát, s tértek meg a segítségével. Voltak azonban olyanok is, akik egyszerűen csalónak nevezték. Erzsébet szeretett volna szerzetesrendbe lépni, de szülei nem engedték. 1848-ban elhatározta, maga alapít szerzetesrendet. Ehhez ugyan tanulatlannak, felkészületlennek érezte magát, de a Megváltó sugallatára, aki azzal biztatta, hogy az ő művét kell véghezvinnie, a strasbourgi püspök engedélyével, minden anyagi lehetőséget nélkülözve megalapította rendjét házi betegápolásra. Emellett szegény, elhagyott, árva gyerekeket neveltek a nővérek. Jótevők segítségével az anyagi problémák is megoldódni látszottak. 1866-ban a Szentszék is jóváhagyta a rend működését. Ekkor már nyolcvanhárom közösségben, tizenöt egyházmegyében közel hétszázan voltak. Kétszáz évvel a rendalapító Mária Alfonza születése után a rend tagjai, tisztelői a boldoggáavatási eljárás végére várnak, hiszen 2011-ben már kihirdették az erények hősies gyakorlásáról szóló dekrétumot.
Még a közösség szentszéki jóváhagyása előtt Simor János győri püspök Bécsben találkozott a niederbronni nővérekkel. Sopronba hívta őket, hogy ott is a szegények közt munkálkodjanak. Mindez 1857-ben történt. Ettől kezdve elhagyott betegekről, szegény és árva gyerekekről gondoskodtak. Olyan sok novícia jelentkezett Sopronba, hogy a niederbronni anyaházba nem tudták őket elküldeni, ezért helyben nyitottak számukra noviciátust. 1867-ben Simor János püspök a soproni házat önállóvá nyilvánította, saját joghatósága alá vonta, s megalakult az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek Kongregációja.
Az első világháború idején már ezer nővér szolgált a rendben. A trianoni dekrétumot követően külön tartomány lett az osztrák, a magyar és a szlovák, hiszen a rendházak egy része leszakadt az anyaországról. A világválság idején nagyon sok magyar vándorolt ki Amerikába, néhány nővér oda is követte a nélkülözéstől szenvedőket.
Az 1990-es évek magyarországi változásai új lehetőséget adtak a rendnek. A nővérek visszakaptak egy óvodát, két általános iskolát, valamint a budai Szent Margit Gimnáziumot is. Emellett felépíthettek egy szociális otthont és egy újabb óvodát, Piliscsabán és Budapesten pedig kollégiumot vezetnek, ahol egyetemistákat és főiskolásokat fogadnak.
Térjünk azonban vissza a rend történetén keresztül Rómába. A kommunista hatalomátvételt követően a többnyire diplomás szerzetes nővéreket a rend vezetése próbálta külföldre menekíteni. Ausztriába indultak, ahol tíz-tíz fős közösségekben igyekeztek munkát vállalni. Dolgoztak kórházakban, idősek otthonában, de férfi szerzetesrendekben is vállaltak mosást, főzést, takarítást. Többen eljutottak amerikai nővértársaikhoz. A generális anya Magyarországon tartózkodott, nem hagyhatta el az országot. Geraldine nővért bízta meg azzal a feladattal, hogy Rómában, semleges területen hozzon létre egy központot, ahonnan tarthatják a kapcsolatot a szabad világban működő, külföldre menekült magyar nővérekkel. Archangéla anya Geraldine nővért kinevezte vikáriának, később prokurátornak. Geraldine nővérrel az élen házat béreltek a Vatikán közelében. Ott kezdték meg munkájukat. Az épület megtartása azonban anyagi gondokat jelentett számukra, pedig a nővérek mindenféle munkát elvállaltak. Hogy pénzhez jussanak, a ház szobáit gyakran zarándokoknak adták ki. Zágon József és Csertő Sándor egy alkalommal szólt Geraldine nővérnek, hogy a Nemzetközi Karitász központjába nyelveket tudó munkatársat keresnek. Hamarosan már ott dolgozott Geraldine nővér. A Via Tamagnón ma élő szerzetesek egyike – Kinga nővér – „jó koldulónak” nevezte Geraldine-t. Mint mondta, ahol csak lehetett, kért.
A megváltós nővérek önálló életet akartak élni – saját házukban. Idővel a Via Piombinón sikerült is egy kis házat vásárolniuk, amely ma már rendi központként szolgál. Mivel szerettek volna apostolkodni, arra az elhatározásra jutottak, hogy építenek egy házat, amely a sajátjuk lehet. Először Magyarországról menekült egyetemista lányokat fogadtak be. Később, amikor erre már nem volt igény, és megindultak a zarándoklatok a szent helyekre, úton lévőket fogadtak a házban. Ma is főként magyar zarándokok érkeznek hozzájuk, akiket anyanyelvi környezetben várnak, s igyekeznek családias környezetet teremteni számukra. Időt szánnak arra, hogy elbeszélgessenek a vendégekkel hitéleti kérdésekről is, és segítsék őket problémáik megoldásában.
1960-ban megvásárolták a későbbi Via Tamagno egyik frissen parcellázott telkét. Az ingatlan megvételéhez Werenfried atya, a Kirche in Not (Szükséget Szenvedő Egyház) segélyszervezet vezetője is hozzájárult. Werenfried egyik legközelebbi munkatársa magyar volt, az ugyancsak premontrei Márton Lajos Hugó, aki 1913. október 3-án született az erdélyi Zetelakán. Székelyudvarhelyen tanult, majd érettségi után egyházmegyés kispap lett. 1934-ben belépett a premontrei rendbe. 1940. május 5-én szentelte pappá Márton Áron erdélyi püspök. Jászóváron, majd Budapesten dolgozott. 1947-ben került Rómába, ahol a Római Szent Norbert Kollégium prefektusa és a premontrei generális apát asszisztense lett. Közben egyházjogi doktorátust szerzett a római Lateráni Egyetemen. 1954-től 1968-ig a rend szentté avatásokkal foglalkozó posztulátora volt. 1960-tól a Kirche in Not premontrei alapítású segélyszervezet belgiumi, később németországi osztályvezetője, végül pedig római főszámvevője volt. Werenfried atya Geraldine nővérékkel megegyezett: Hugó atyát haláláig gondozzák, szállást, teljes ellátást biztosítanak számára. Hugó atya lett a nővérek lelkiatyja is. Misézett nekik és a ház többi lakójának, havonta rekollekciót is tartott. Teodóra nővér Sepsibükszádról származik. Mint elmondta, a szocializmus idején kisgyerekként soha nem látott a falujukban szerzetes nővért, ám egy kirándulás alkalmával Berhidán „megbabonázta” őt egy apáca, aki vendégül látta őket. Tizenkét éves volt. Mint mondja, attól kezdve gyakran eszébe jutott, hogy ő is szeretne szerzetes lenni, ám mindig elhessegette a gondolatot. Egy idősebb falubelije azonban apáca lett, nyaranta visszajárt hozzájuk.
Teodóra csak öt év után mert beszélni vele arról, hogy egyáltalán mit is csinálnak egy szerzetesi rendben azok, akik ott élnek. Végül a berhidai szerzetesnő „beimádkozta” őt a szerzetesek közé. Teodóra nővér most az Örök Városban fogadja mosolyogva a hitet még csak kereső, vagy a hittel töltekezni szándékozó zarándokokat, turistákat. Kinga nővér Győr-Moson-Sopron megyéből, Lövőről való. A megváltós nővérek ottani zárdájában tíznél is több szerzetesnő működött, akik óvodában és iskolában tanítottak.
Kinga nővér hozzájuk járt óvodába, majd a második elemi elvégzése után, az ötvenes évek elején elhurcolták az apácákat, és világi tanítók vették át az oktatást. Édesanyja legkisebb húga, Juditta nővér szintén a rend tagja volt és óvónőként dolgozott. Kinga nővér utóbb a soproni rajziskolába járt, közben templomfestésnél „inaskodott”. 1964-ben Budapesten diplomázott, az Iparművészeti Főiskola díszítőfestő, falrestaurátor szakán. 1965. április 4-én Rómába érkezett, ahol Geraldine nővér, Az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek Kongregációjának vikáriája, és egyben édesanyjának nagynénje befogadta. 1966. november 19-én beöltözött.
Kinga nővért a rend az Örök Városon kívül máshova is küldte, tanított például a Burg Kastlban működő, méltán híres magyar gimnáziumban is.
A jelenleg Rómában élő harmadik nővér Vilma. Ő a szintén Győr-Moson-Sopron megyei Szanyról származik. Közeli rokonságából – ahogy számolgatja – legalább tíz szerzetesi hivatás született. Mint mondja, már kisgyerekkorában nővérekhez járt iskolába, látta, milyen áldozatos életet élnek, így nem volt kérdés számára, hogy mi legyen – felvételét kérte a rendbe. Polgári iskoláit Csornán, a megváltós nővéreknél végezte. 1945-ben az óvónőképzőben szerzett diplomát. Három esztendőn át – a szétszórattatásig – Nagycenken, majd Pesterzsébeten tanított. 1953-ban hazaküldték a nővéreket, plébánosát letartóztatták. Vilma nővér munkát keresett, de még a fényképész-szövetkezetből is elküldték, amikor kitudódott, hogy szerzetes volt. Végül Budapesten, a Benczúr utcai elfekvő kórházban kapott állást, elvégezte a betegápolónő-képzőt. Harminchat éven át dolgozott a MÁV-kórházban, a gyerekosztályon. Harminc esztendőn át főnővér volt. Így is ment nyugdíjba. Ezt követően érkezett Rómába, a „Tamagnóra”, ahol Blesilla nővér – Vilma nővér testvére – is szolgált. Így kerülhetett hosszú évek után ismét szerzetesi közösségbe.
Az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek szerte a világban az alapító anya terve szerint gondozzák a szegényeket, az elesetteket, a betegeket, segítik a Megváltó tervének megvalósulását itt, a földön. Tanítva, oktatva, a hitben megerősödni vágyókat támogatva egy-egy jó szóval, bátorítással, értük mondott imával.
Fotó: Bókay László
