– A diákság körében vajon több-e mindez mint tananyag? Egy-egy értékes történelem- vagy magyaróra, illetve az iskolában vagy a településen megrendezett ünnepi műsor elindít-e valamit a szívekben-lelkekben? Vagy csupán megemlékezések ezek a közös főhajtások?
– A diák menthetetlenül az iskola foglya, és belegabalyodik az állandó ellenállásba; nem szereti azt, ami kötelező. Inkább később, már felnőttként válik érzékennyé a közügyek, a politika iránt. A vidéki hívek körében azonban azt látom, hogy ma sokan egyáltalán nem készülnek a választásokra, a közöny az úr. Nem csatlakoznak sehova, nem bíznak senkiben. Ez nem azt jelenti, hogy értelmetlen volna az iskolai ünnepély, illetve egy-egy remek történelem- vagy magyaróra. Csupán azt, hogy az ott látottak, hallottak csak később épülnek be a fiatalok személyiségébe, akár az egyszeregy. Nem feledkezhetünk meg azonban a család fontosságáról. Ahol a családban nem beszélnek ’48-ról vagy ’56-ról, ott a történelem megszakad. A kommunizmus áldozatainak emléknapján Kónyáné Kutrucz Katalin, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgató- helyettese éppen azt panaszolta, hogy kevesen érdeklődnek a saját múltjukról szóló akták iránt. Az Ószövetségben az áll: „Mondd el fiaidnak…”, mert az elhallgatott események legendává szürkülnek.
– Az iskolai hit- és erkölcstanoktatás bevezetése miként erősíti, erősítheti- e a nemzettudatot?
– Mindent erősít, nem csupán a nemzettudatot. Akinek a személyiségében létrejön egy belső központ – vagy ahogyan Avilai Szent Teréz nevezi: egy „belső várkastély” –, annak rendezetté és tudatossá válik az élete. Míg azok, akikből ez hiányzik, széltől lengetett nádszálak csupán. Fehér foltok éktelenkednek az életükben, olyanok, mint ismeretlen tájak az ókori térképeken. Gazdára talál bennük a kenőpénz, és könnyen elcsábítják őket a reklámok, a csalogatások, megrendítik őket a fenyegetések. Ezért az ateizmus nemzetbiztonsági kockázatot jelent.
– Hogyan emlékszik vissza azokra az ünnepekre, amelyeket gyerekként élt át?
– Gyönyörűséges tavaszokat éltem meg, ám a szellemi égbolt az ötvenes években beborult. 1948-ra, a forradalom századik, napfényes évfordulójára még jól emlékszem – hétéves voltam akkor –, de az induló Rákosi-rendszer s annak minden veszedelme már érzékelhető volt. 1956-ot kamaszként, a pesti utcán ünnepeltem, míg a későbbi március tizenötödikék szigorú fegyelemben zajlottak. A piarista gimnáziumban lelkünkre kötötték: a tanítás után azonnal menjünk haza, nehogy valami rendbontásban vegyünk részt. Emlékszem, amikor a hetvenes években a Rózsák terén szolgáltam káplánként, néhány fiatal hozzánk menekült be, mert a „lánchídi” csaták március 15-én zajlottak. 1973 márciusában hittanosaimmal az Erkel Színházban ünnepeltünk. Többek között itt hangzott el Tolcsvay Laci Nemzeti dala; szenzációs volt az ősbemutató.
– A szabadságért harcolók, a kényszerű vereséget elszenvedők, nem vitás, hősök voltak. Vannak-e hősei a mi korunknak?
– Rengetegen. Ahogy a lakosságszám növekszik, úgy emelkedik az egy főre eső hősök, szentek száma is. A Vatikán nemegyszer kortársaink boldoggá- és szenttéavatási ügyeivel foglalkozik. Elég, ha csak a spanyol, lengyel, orosz vértanúkra gondolunk, de említhetjük Meszlényi Zoltánt, Sándor Istvánt, Bogdánffy Szilárdot, vagy a szociális apostolt, Batthyány-Strattmann Lász lót is. Szentnek tartom az ’56-os áldozatok jó részét is. Igaz, mást jelent a hős, a szent, a vértanú. A vértanúság ajándék, kegyelem. S akkor még nem szóltunk azoknak a megszámlálhatatlanul nagy seregéről, akikről mindenszentekkor emlékezünk meg, s akik között a mi rokonaink is ott lehetnek.
– Életerős nemzet a magyar; jóllehet e nemzet megmaradásáért és felemelkedéséért folyamatos a harc. Nem véletlenül szeretnék némelyek színtelenebbnek, tehetségtelenebbnek látni a magyarságot, amely a szentek és boldogok mellett egész Nobel-díjasok sorával is büszkélkedhet. Nem szólva az ország ideális földrajzi elhelyezkedéséről, s arról a sajátos magyar útról, amelyet az utóbbi években taposunk…
– Véleményem szerint nem attól nagyszerű a magyar, hogy külön úton jár – hiszen bármely nemzet történelmében felfedezhetem ugyanezt. A teremtés gazdagsága adja e nemzet különlegességét. Egyetlen bogarat sem volna szabad eltaposnunk. Nem azért, mert buddhisták vagyunk, hanem azért, mert keresztények. Azért, mert minden élet, minden nemzet Istentől származik. Ha mindannyian drága kincsként őriznénk hazánkat és benne magzatainkat, nem érnénk rá gyűlölködni.
– Jó úton járunk-e, helyes ez a haladási irány? Én azt tapasztalom, hogy haramiák hada les bennünket, s nemegyszer a már bizonyítottan jó lépések valóságtartalmát is megkérdőjelezik…
– A Szent István-i út ezeréves garanciával bevált. Természetes, hogy a fényt árnyék kíséri, s az erényt bűn. Amikor II. János Pál pápa megválasztásakor Lékai bíboros csitítani szeretett volna bennünket, jól a fejünkbe véste: „Hideg fejjel, nem mondom, hogy hideg szívvel, de értsék meg, ez a parányi kis nemzet csak játéklabda lehet az állig felfegyverkezett nagyhatalmak között.” E főpásztori intelemből én csak annyit fogtam fel – és megszületett bennem az akkori tavaszi lelkigyakorlatok vezérmotívuma –, jó úton járunk, mert Isten hiteles népe az ószövetségtől napjainkig szikrázó ellenállásban él, és csak az Úrnak szolgál.
– Hogyan tekint minderre Isten?
– Végtelen türelemmel. Ezt akkor sejthetjük meg, ha megfigyeljük Jézus Krisztust. Mit tett, amikor adópénzt kellett fizetnie, amikor a törvényeket megtartotta, amikor lemondott az e világi koronáról és az érte vívott harcról? Jézus tudomásul vette a világ ellenállását, szembeszállt a közvéleménnyel, de nem adta olcsón az életét. Egyetlen pontot, egyetlen vesszőt sem változtatott Isten törvényén, hanem felkínálta a fejlődés útját. Bárhogy is fenyegették, meg nem torpant, el nem hallgatott, így jutott a Golgotára, s így jött el húsvét hajnala. Erre az életre is vonatkozik az utolsó vacsorán elhangzott mondat: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”
– A határon túli magyarság önállósodási törekvése nem új keletű. Ön számos magyarlakta területen megfordult már. Milyen tapasztalatokat szerzett ezeken a vidékeken?
– Régebben sokkal többet jártam a határon túlra, mint mostanában. Akkor leginkább a megvert és éhes ember rémületét éreztem. A hetvenes években olyan drámaiak voltak az élményeim, hogy gyáva módon inkább ritkítottam az Erdélybe járást, mert valahányszor oda utaztam, legalább egy hétre az ott látottak betege lettem. Úgy gondolom, hogy a közgazdászoknak és más szakembereknek is úgy kellene tervezniük, és olyan gonddal kellene a jövő Európája felé fordulniuk, ahogyan a tisztességes szülész bánik a magzattal. A nemzetek a teremtés törékeny magzatai. Isteni jogon léteznek, nincs közöttük alárendelt vagy felesleges. A hitlerizmusban vagy az ókori Görögországban megpróbálták szűrni a lakosságot, kitenyészteni egy magasabb rendű fajt. Ám hiába erőlködtek, csak az eredendő bűnt tudták terjeszteni. Akár genetikai síkon, akár internacionalista téveszmével, mérhetetlen károkat okoztak. A személyek és a nemzetek korlátozása illetéktelen és hibás beavatkozás a természet rendjébe.
– A menekültáradat ugyancsak napi témát szolgáltat a politikának és a sajtónak is. Tömegessé vált az illegális migráció. A Bevándorlási Hivatal adatai szerint a menedékjogi kérelmet benyújtók közül az elmúlt hónapokban legtöbben Koszovóból, Afganisztánból, Szíriából, Algériából és Pakisztánból érkeztek, de az ukrán menekültek rohamára is felkészült az ország.
– Ennek a problémának a kezelésére egyetlen megoldás létezik: az evangéliumi megközelítés. A mennyei Atya gyermekei szabadok, s jogaik addig élnek, amíg a másik jogait nem veszélyeztetik. Ezzel együtt meggyőződésem, hogy ezt nem a papnak kell megoldania. Egyébiránt ki az, aki ma úgy érezheti, hogy otthon van a föld hátán? Ha most hirtelen minden népnek vissza kellene mennie a bölcsőhelyére, mérhetetlen felfordulás szakadna a világra. A négerek visszaindulnának Afrikába? A Dél-Afrikában élő angolok hazatérnének a szigetországba? A magyarok pedig rátörnének Mongóliára? Nem közigazgatási kerítéseket kellene húzni, hanem felfedezni az emberbarát keresztény gondolkodást. Hosszú távon el kell fogadnunk, hogy a világ egyesül, de ez az egység nem lehet összepancsolt koktél, hanem valami gazdasági-szociális utánzata a krisztusi egységnek.
– A közelmúltban láthattuk: némelyek arra vetemedtek, hogy az országház ablakán kihajítsák az Európai Unió lobogóját. Ön mit gondol, jó helye van Magyarországnak a népek nagy „olvasztótégelyének” tartott Európai Unióban?
– Persze, miért ne lenne?! Az európai egység eredeti formájában nagyszerű keresztény gondolat volt. Az viszont már más kérdés, hogy mennyi idő alatt lehet megvalósítani ezt a közös célt. Akármilyen jól érezték magukat az apostolok a Tábor-hegyen – „Uram, jó nekünk itt lenni” –, később mégsem lehetett fenntartani a jeruzsálemi őskeresztények kommunáját. Ellenben törekedni rá kötelességünk, hiszen Isten országában bekövetkezhet a vágyott cél. XVI. Benedek pápa egy alkalommal azt mondta: a tökéletes világ ábrándja a terroristák, a vörös brigádok és a szekták álma, mert tökéletes világ ebben az üdvrendben nincs. Viszont törekedni kell önmagunk fejlesztésére, különben hűtlenné válnánk a krisztusi mércéhez: „Legyetek tökéletesek, mint mennyei Atyátok!”
– Mi szükséges ahhoz, hogy továbbra is megőrizhessük arcunkat, szellemiségünket, magyarságunkat, azt a virtust, amelyre ma is sokan felfigyelnek a világban? Akkor is, ha persze akadnak ellenségeink és irigyeink is…
– A kérdésre kérdéssel felelek. Mire van szüksége egy vízfolyásnak ahhoz, hogy tiszta legyen? Közel kell lennie a forrásához! Számunkra a karácsony nem plázasiker, hanem az emberség forrása. Ezen a ponton érintkezik egymással a két világ, a két értékrend. Az eszményi embert nem annyira a múzeumokból és az ünnepségekről eredeztetném, hanem az őszinte bűnbánatból, a valós megtérésből, amely nemcsak szóban nyilvánul meg, hanem az okozott kár és mulasztás jóvátételében is.
– Nemzeti sorskérdéseink egyike a megmaradás, ám ehhez meg kell születnie a következő nemzedéknek. Egy férfi és egy nő alkotta ép családban kellene megfoganniuk a jövő gyermekeinek. A házasság és a gyereknevelés viszont lemondások, kompromisszumok sorát jelenti, az önzés háttérbe szorítását…
– Csak úgy van értelme élni, ha másokért élek, s szeretettel. Csak úgy érdemes udvarolni, jegyesnek és házasnak lenni, ahogy a régi ifjúsági regényben, Koszter atya Lurkójában is olvashatjuk: a házasság azt jelenti, hogy megőrzöm a másik arcán a mosolyt. Ez pedig nem egyszerű, és ahogy Ön fogalmazott, valóban sok lemondással jár. Én egyre nagyobb bámulattal figyelem és tisztelem a hűséges házas embereket, hiszen óriási áldozatot hoznak, és nagyfokú fegyelem jellemzi az életüket. Magamat ismerve, ha megnősülnék, minden bizonnyal három nap után el is válnék, mert nincs karizmám a házasságra…
– Nagyböjt heteiben járunk. Ön miért ajánlotta fel az idei böjtöt?
– Talán egyetlen házi feladatom van; az egyházmegyém. Az a háromszázezer lélek, aki a Dél-Dunántúlon él, és az őket szolgáló papság. Értük történik minden.
– Országszerte közösségek imádkoznak Magyarország lelki megújulásáért, püspökeinkért, papjainkért, karakán megnyilvánulásaikért. Politikusaink is ezt teszik?
– Ez valószínűleg államtitok. Én azért remélem, vannak köztük néhányan, akik ezt teszik. Őszintén Isten felé fordulnak, és nem felejtik el, hogy miden hatalmat tőle kaptak.
