S annyi értéke van tetteinknek, amennyit Krisztus ér, s nem amennyit mi érünk önmagunkban. Ez a szédítő távlat: Krisztus nemcsak a te életedet éli meg, hanem az egész mindenségét; könyörög, hálát ad, Szentlelkét árasztja a világra – s Krisztussal egyesülve mi is részt vehetünk az ő világot átfogó életében. Rendkívül megragadott ez – tekint rám az arc mögül, valahonnan mélyről mosolyogva Szegedi László atya, amikor felidézi a közel ötven esztendeje történteket. „Megértettem, nem elvont szöveg ez, hanem maga a valóság. S ez – amit a hívek királyi papságának nevezhetünk – azóta is életem karizmája.” Odakint vékonyan, szelíden hangozva megszólal a harang. Nemsokára kezdődik az esti mise. László atya folytatja: „A keresztények közössége, a keresztény nép a világ végéig egyesülten konszekrálja, azaz változtatja át a világot Krisztus testévé. Krisztus nemcsak a mennyországban él, hanem itt, közöttünk, s a világ üdvözítése most is, rajtunk keresztül is folyik. S ami krisztusi tettet hajtunk végre, amivel ő azonosulni tud, azt Krisztus végzi bennünk. Ez az egyház kegyelmi tőkéje.” A november harmincadikán aranymiséjét bemutató paphoz, Sülysáp és még két-három környékbeli falu lelkipásztorához jöttem. De lehullanak a formaságok. Talán tizenhét esztendeje, hogy ugyanitt jártam, meglehet, ugyanebben a karosszékben ültem, amikor még Máriás Lajos atyát hallgattuk, akinek a karizmájával való megismerkedés jelentette Szegedi László életében a nagy, meghatározó lelki élményt. László atyát 1959. november 30-án szentelték pappá. Miért éppen ekkor, ebben a szokatlan időpontban? „1959- ben központi szeminarista voltam. Abban az időben szakították el a kínai egyházat Rómától. Három kiközösített pap Magyarországon is egyre többször emlegette: az egyházat el kellene szakítani Rómától. Mi, kispapok rendkívül fölháborodtunk emiatt, a püspökök, érthetően, féltek, igen kemény időket éltünk. Tiltakozásunk jeléül nem mentünk el a békepapi gyűlésre.” Erre hetvenötüket eltávolították a szemináriumból. Március 18-án délután közölték velük a döntést, következő nap délig el kellett hagyniuk az épületet. S azt is megmondták nekik, soha nem lesz belőlük pap. A társaság nagyobb részét mégis, római engedéllyel, az államhatalom előtt titokban ugyan, pappá szentelték. „Mi hárman, váci egyházmegyések püspökünktől, Kovács Vincétől levelet kaptunk: ha találunk püspököt, aki fölszentel minket, akkor a váci egyházmegye szolgálatára papok lehetünk.” Késő ősszel, hosszas keresés után, az akkor éppen félreállított Szabó Imre segédpüspök Budapesten, a Kassai téri templomban az egyházi rend szentségében részesítette hármukat november 30-án. László atya pécsi származású, három szerzetesrendnek volt diákja. S mindháromnak sokat köszönhet: „A jezsuitáknál kezdtem, ott volt tanárom Máriás Lajos, náluk formálódott a hivatásom. Nyolcadik osztályban vált tudatossá bennem, az 1948-49-es tanévben, az egyetlen esztendőben, amikor állami iskolába jártam.” Nehezen mondott igent Istennek. „Féltem, nehéz lesz az egyháznak odaadott élet, féltem, hogy magányos leszek. Ennyi idő után mondhatom: egyetlen percig sem voltam magányos. 1949. október 4-én, Szent Ferenc ünnepén volt az első nap, amikor örülni tudtam hivatásomnak, s ez az öröm azóta sem szűnt meg.” Az állami iskolában 1949 tavaszán megkérdezte az osztályfőnök, ki mi akar lenni. Az egyik diák megjegyezte: olyan szép a papi hivatás, miért nem választja közülük senki? Az államosítás után főként volt ciszterci diákokkal került egy osztályba. „Ezek után arra a kérdésre, mi szeretnék lenni, azt válaszoltam: pap vagy szabó.” Édesapjának ruhaüzlete volt, s mindig azt mondta, gyerekeinek nyit egy ruházati nagykereskedést. Innen ered a szabó szakma ötlete. „Amikor kimondtam a papságot, tudat alatt már nyilván működött bennem a hivatás, de a diáktárs megjegyzése nyomán némi hiúság is munkálhatott bennem. Isten ilyesmiket is fölhasznál az érdekünkben.” A következő szünetben odalépett hozzá az egyik fiú a szomszéd osztályból: ősszel Zircre megy néhány társával, ciszterci oblátusnak (szerzetesnek készülő tanulónak), tartson velük, ha pap akar lenni. „Ekkor megijedtem. Kimondtam a papságot, nem is volt hazugság, csakhogy… s végül a másik diák által kaptam meg a felszólítást.” A tudatos lelki életben Zirc indította el. „Föltámadt bennem a vágy: szent akarok lenni. A tanév végén, a nyári szünet előtt egyszerre világossá vált, amint éppen a folyosón mentem: ha nem kezdek el rendszeresen imádkozni, sosem javulok meg. Többször volt ilyen élményem.” Hazatért Pécsre a nyári szünetre. „Háromnegyed órával kezdtem az imádkozási gyakorlatot. Fájt a térdem, ötpercenként néztem az órám, máshol jártak a gondolataim. Ezt így nem lehet!” Közben betiltották a szerzetesrendek többségét, a szerzetesnövendékek a meghagyott pannonhalmi bencés gimnáziumba kerültek. „Szellemi úton Pannonhalma indított el.” Ott érettségizett 1953-ban. Nem vették fel az egyetemre, a titokban működő ciszterciek történelemtanárnak szánták. Budapesten „földalatti” novícius lett, közben a Fémipari Kutató Intézetben dolgozott. „A következő évben sem vettek fel – hála Istennek! Ha ugyanis felvesznek, 1956-ban harmadikos egyetemistaként, rendi irányításra, én is Nyugatra mentem volna, s ma Dallasban lennék tanár.” Egerbe került kispapnak, 1956 őszén harmadévre felküldték a Központi Szemináriumba, így élte meg ott 1959-ben ötödéves teológusként a tömeges kitiltást. Másodszor is Pannonhalmára került, a kertészetben dolgozott, s fiatal papként 1960 tavaszán ott találkozott Máriás Lajos jezsuita atyával. „Amikor az Oltáriszentségről beszélünk, azt mondjuk, abban Krisztus van jelen, s imádjuk őt. Azzal nemigen foglalkozunk, mit is csinál az Úr az Oltáriszentségben. Ha arra figyelünk, mit tesz Isten, s hogyan kell nekünk ebbe bekapcsolódni, ezt nevezzük misztagógiának.” Máriás atya reggeltől estig együtt élt és tevékenykedett az Oltáriszentségben jelen lévő Krisztussal. Később a jezsuita szerzetes élete végéig Szegedi Lászlónál lakott a sülysápi plébánián, ahol ő 1973 óta szolgál. Közben Szegedi atya kapcsolatba került Bulányi Györggyel és közösségével. Sokat tanult „Gyurka bácsitól”, de tizenhárom év elteltével távozott. „Ahogyan ő távolodott az egyháztól, én egyre inkább elidegenedtem a Bokortól.” A külső életkeret látszólag eseménytelen. De a belső lét ritmusa! S már a keresztény személyiségfogalom értelmezésénél tart László atya. És még mennyi gazdagság! Amikor elbúcsúzom, a következő gondolattal köszöntöm magamban az aranymisés papot: szeretnék visszatérni hozzá Sülysápra.
