A tavaszi madárvonulás olyan, mint a vasúti menetrend: az egyes fajok a mindenkori időjárástól függően nagyjából mindig ugyanabban az időszakban térnek vissza, ki csak Dél-Európából, ki pedig a távoli Afrikából. A néphit szerint Zsuzsánna napján, február 19-én kezdenek énekelni a mezei pacsirták, és ez a megfigyelés nagyon találó, mert megint csak az időjárás függvényében, néhány nappal később vagy korábban valóban megszólalnak, trillázni kezdenek ezek a kedves madarak. A mezei pacsirta éneke írókat, költőket ihletett meg, Petőfi például így ír: „Pacsírtaszót hallok megint! / Egészen elfeledtem már. / Dalolj, tavasznak hírmondója te, / Dalolj, te kedves kis madár.”
Február közepén szólalnak meg a léprigók a Normafa erdeiben. Ott töltik a telet, ahol az öreg tölgyeken, fent, a korona ágain a sárga fagyöngy tenyészik. Ennek a ragacsos bogyóival táplálkoznak. Énekük hasonlít a fekete rigóéra, de hangosabb és tagoltabb, messzire elhallatszik a még kopasz erdőben.
Márciusban sorra érkeznek és kezdenek énekelni a madarak. Csattognak az erdei pintyek; a borvörös mellű, nagy fehér szárnytükörrel ékes hímek ilyenkor választják ki azt a területet, ahol majd költenek, és amit féltékenyen védenek a szomszédos hímekkel szemben. Az erdőben mindenütt hangosan dalolnak a frissen érkezett énekes rigók. Rövid és ismételt strófáik jellemzőek, de az egyes hímek repertoárjában nagy különbségek vannak. Minden évben a Farkasréten hallom az első barátkát, de a fekete sapkás hímek erdőben, parkokban, nagyobb bokros területeken mindenütt énekelnek. Ugyancsak a Farkasréten hallom először a kis csilpcsalpfüzike névadó „csip-csup”-ját, s márciusban érkezik és kezd énekelni az egyik kedvencem, a vörösbegy is. Erdei madár, de a vonulás idején bárhol, parkokban, kertekben, bokrosokban vagy a nádszegély mentén felbukkanhat. Gyöngyöző éneke a patakok csobogását idézi. A parányi, mindössze kilenc gramm tömegű ökörszem is erdei madár, de télire rendszeresen a nádasokba húzódik, ahol könnyebben talál táplálékot. Március elején halastavak és a Velencei-tó nádasaiban gyakran hallottam termetéhez képest hangos, csengő énekét.
Április elején, úgy ötödike körül sok év óta mindig a fülemülét várom. Felváltva járok a Népligetben és a Margitszigeten, és lesem, várom, hogy az első csattogó strófát meghallhassam. Fülemülesípom az elmúlt évben sajnos tönkrement, pedig nagyszerűen működött. A fülemüle hívogatóját utánzó hangra még az aznap éjjel érkezett, a több ezer kilométeres úttól fáradt hímek is megszólaltak, legalább néhány strófa erejéig. Ezeknek az egyszerűen színezett, vörhenyesbarna madaraknak a csattogó éneke egyike a legszebbeknek Európában, és egészen különös varázsa van az éjszaka sötétjében. Emlékszem például a Kis-Balaton Diás-szigetén töltött napokra, amikor a holdvilágos éjszakán egyszerűen nem tudtam betelni a bokrok sötétjéből felém szálló madárhangokkal. Ugyanott napközben a Zala folyót kísérő nádasokban folyamatosan karicsoltak a nádirigók, de énekelt a nádvidék legszebb madara, az égszínkék mellén hófehér foltot viselő kékbegy is. Nagyszerű napok voltak.
Májusban érkeznek a sereghajtók, köztük a pompás tollú sárgarigó. Ettől kezdve lehet hallani az aranytollú hímek ismert, „huncut a bíró”-val visszaadott szép flótáját. A sárgarigó későn érkezik, mert május elejére fejeződik be a lombosodás, és ekkor jelennek meg ott a fő táplálékát jelentő hernyók. Aki szereti a madarakat és a madárdalt, az végigkísérheti ezt a folyamatot egészen addig, amíg már valamennyien énekelnek, és teljessé válik a gyönyörű madárkórus.
