Idén ötven éve hunyt el a huszadik századi magyar festészet visszafogott színeiben felhatalmasodó egyik legnagyobb alakja, Szőnyi István. Neve eggyé forrott Zebegény nevével, ahová Bartóky Melindával kötött házassága révén ki- és letelepedett. A lakóhelymúzeum idén négy tematikus kiállítással emlékezik a mesterre. Június 5-én itáliai képeiből nyílt tárlat. Szőnyi István 1929-ben, több pályatársával együtt (Aba Novák Vilmos, Gáborjáni Szabó Kálmán, Istókovits Kálmán, Jeges Ernő, Kontuly Béla, Medveczky Jenő, Molnár C. Pál, Patkó Károly, Szabó Vladimir), a római Magyar Akadémia első ösztöndíjasaként utazott az Örök Városba. Ezt évtizedekkel később, már a kommunista diktatúra szorításában még két útja követte, akkor már a Rómában élő leányához. Itáliában – vagy itáliai hatásra – viszonylag kevés képe született. Ennek okáról így vallott: „Mikor 1929-ben ösztöndíjat kaptam Rómába, azzal az elhatározással mentem le, hogy hosszú időt, esetleg éveket töltök ott el, s a munkához szükséges minden felszerelésemet magammal vittem. Olaszország természetesen a legnagyobb benyomást tette rám, nemcsak a múzeumok és a műkincsek, hanem az eleven és könnyed élet, a változatos és meglepetéseket tartogató olasz táj, a határtalanul mélységes itáliai ég, az egész olasz miliő. Pár hét múlva eljött annak is az ideje, hogy mindenféle előzetes rajzok és vázlatok készítése után, állvánnyal, kazettával és vászonnal felszerelkezve kimentem a Via Aureliára, hogy elkezdjek egy kiszemelt, előre kiválasztott témát festeni. Kínlódtam, szenvedtem, vesződtem, de nem sikerült semmit sem összehoznom, reménytelenül és kétségbeesve hagytam abba. Ott és akkor jöttem rá, hogy bár nagyon élvezem az ottani látványt, sok minden gyönyörködtet, de munka szempontjából csak a hazai táj, az itthoni miliő, a magyar emberek érdekelnek, csak ezek keltenek bennem visszhangot, s csak ezekből a hazai motívumokból tudok érdemleges munkát összehozni, mert ezekkel eszmélésem első pillanatától fogva összeforrtam, eggyé válva velük, önmagamon keresztül megtanultam megismerni legbensőbb lényegüket.” Valóban, a közvetlen munka elapadt benne első római tartózkodása idején. Két műve született, amelyeknek csak fényképmásolatát állíthatták ki most, mert a tulajdonosok nem voltak hajlandók kölcsönadni a képeket a kiállításra. De így is érezzük az izzó déli fényeket, a nápolyi vörös terrakotta évezredes uralmát. Szőnyi Zsuzsa, aki férjével, a festőművész Triznya Mátyással már hosszabb ideje Rómában élt, később ezt jegyezte le 1957- ről: „Már kezdtünk beletörődni abba, hogy soha nem látjuk viszont szüleinket… Aztán 1957 őszén – csodák csodája – két hónapra mégiscsak engedélyezték a római utazást. Nem is hittük el mindaddig, amíg a Termini pályaudvaron meg nem láttuk apám magas alakját a kinyíló vonatajtóban. Köszönés helyett csak ennyit mondott: Gyerekek, mi a pokolból jövünk!” A Szőnyi család legendáriumában maradt meg: amikor a mester híres, vízparti teheneket ábrázoló képét festette, megállt mögötte egy falusi kisgyerek, s a kibontakozó látvány hatására így szólt: „Minő szép!”Ekkor, majd az 1959-60-as évek fordulóján (röviddel halála előtt) Rómában töltött néhány hónap alatt jó néhány vázlat született a keze alatt. Szőnyi ugyanis kinn, a természetben mindig csak vázlatokat készített, amelyek alapján aztán a műterem csöndjében táblaképekké alkotta a témát. A mostani kiállítás a gouache (művésztempera) technikával készült itáliai műveit mutatja be elsősorban. A tenger, a hullámok, a fények, a végtelenség… Táj, táj, táj mindenütt, ember, ha előfordul, valahol a távolban, jelzésszerűen, mégis – vagy éppen ezért – felfokozva érezzük a szépséges nagy drámát, a világba szeretett (mások szerint száműzött) ember jelenlétét. Ez a szépség hatja át és öleli körbe az itáliai képeket, amelyek augusztus 8-ig láthatók. Ezt követi még idén A vázlattól a képig, végül rézkarcaiból az Egy raktár rejtett kincsei című kiállítás. A Szentendrei Képtárban pedig augusztus 27-én nyílik meg az életműről nagy áttekintést adó tárlat, a tájhoz ragaszkodást hordozó címmel: Szőnyi István, a Dunakanyar festője.
