Mindenki egyéniség
Fotó: Merényi Zita

 

Az óvoda egy parkból nyílik, és maga is parkban áll, vagyis az ősz tobzódó színeivel indul a napunk. A Napraforgó csoportban is így folytatódik, a feladat ugyanis (papírból kivágott) őszi fa „feldíszítése” vagy sárga, barna, narancssárga, zöld és vörös festékbe mártott tenyérrel, vagy krepp-papír gombóckák felragasztásával. A minta egy kintről hozott őszi levél, amely egyszerre piros, zöld, barna és barnásvörös.
A kétféle feladathoz két asztalkánál lehet hozzákezdeni, a festékes munka többeket érdekel. Vannak aztán olyanok is, akik egy harmadik asztalnál ülnek, és mintha meg sem hallották volna, mi a nyitóprogram, színes faelemeket dugdosnak egymásba elmélyülten. Egy fiú matchboxozik, mások táncolnak, rohangálnak, szivacstéglákból autópályát építenek, majd beindítják rajta a forgalmat. – Vegyes csoport vagyunk, háromévesek és iskolába készülők egyaránt járnak ide, de a kisebbek vannak többségben – mondja Monokiné Berényi Viola pedagógiai asszisztens, akinek az ölében mindig ül egy-egy gyerek.
A jelenlétünk nem zavarja a kicsiket, sőt kolléganőm időnként nem tud dolgozni, mert mindenáron szeretnék megnézni a róluk készült fényképeket. Amikor lejár a játékidő, mindenki készségesen segít az elpakolásban, majd várakozásteljesen leülnek körben a szőnyegre. Az első feladat egy csengő körbeadása, de úgy, hogy ne szólaljon meg. A többségnek sikerül, de olyanok is akadnak, akik nagy kedvvel csengetnek, hiszen a csengő arra való, nem? Aztán egy kis karemelés, integetés, taps, majd mondókázás, végül a jubileumi misére készülés jegyében, Csepelyi Erzsébet óvónő vezetésével, gitárkísérettel énekgyakorlás (és tánc!) következik. A táncból egykettőre rohangálás kerekedik, ezért ezt le kell állítani. De utána is megmarad az énekek lendülete, jókedve: a gyerekek nagy kedvvel kiáltják az igent és a nemet, vagy mutatnak a fülükre, amelynek Isten szavát kell meghallania.
A tízórai narancs és alma, egy fiú feladata a körbekínálás. Hozzánk is odajön; jólesik, hogy tiszteletbeli óvodásnak tekintenek bennünket, és finom az alma.
Szép az idő, ezért rövid öltözködés után („dehogyis kell kesztyű, nincs még tél!”) a csoport kirajzik a kertbe. Levélgyűjtés, motorozás, mászókázás, a befedett homokozók ponyváján álló vízben tapicskolás (ami persze szigorúan tilos) a legkedveltebb tevékenységek. Bámulattal figyelem, milyen jól feltalálja magát mindenki: a kert tele kisebb csoportokban játszó ovisokkal – magányosan álldogáló, tanácstalan gyereket nem látni.
– Az óvodának hat csoportja van, ebből kettő életkori szempontból „tiszta”. Ma már általános, hogy inkább vegyes csoportokat alakítanak ki, mert azok jobban hasonlítanak a családra – mondja Csepelyi Erzsébet. – A célunk a csoportok közösséggé formálása. Ha konfliktus alakul ki a gyerekek között, lehajolunk hozzájuk, és igyekszünk megbeszélni velük. Teret biztosítunk számukra, hogy elmondhassák az álláspontjukat, és velük együtt oldjuk meg a gondot. Mindennap tartunk áhítatot, ez – ami gyakran erkölcsi beszélgetés – az egyetlen kötelező program.
Az elv amúgy az, hogy semmi sem kötelező. Mindenki azt csinálja, amihez kedve van. Tapasztalatom szerint azok a tevékenységek fejlesztik őket a legjobban, amelyeket szívesen és saját elhatározásukból végeznek. A mi feladatunk a motiválás; és az, hogy közösen tervezzünk velük. Úgy tapasztalom, hogy mindig nagyon tudják, mit akarnak, mihez van leginkább kedvük, és nehéz őket a szándékuktól eltéríteni. Ritkaság, hogy valakit kizárnának a játékból, de amikor egy gyerek bekerül a csoportba, csak fokozatosan jut el a magányos semmittevéstől az egyedül vagy mások mellett játszáson át az összedolgozásig – ez természetes. Mi arra neveljük őket, hogy fogadják be egymást.
Miközben beszélgetünk, egy kislány odajön Erzsébethez, hogy eldicsekedjen: egy nap alatt megtanult igazi, pótkerék nélküli kerékpárral biciklizni. Egy fiú viszont panasszal érkezik hozzá: a többiek nem engedik hintázni. A kertben van egy nagy kígyó: a tönkrement öntözőrendszer csöve, amellyel ötpercenként újabb gyerekek indulnak csatába. Őket egyéb elfoglaltságokra igyekszik motiválni. A kígyó nagy szomorúan egy bokor alá siklik.

Fülöpné Boldog Grétával a sószobában, apró székekre leülve beszélgetünk. – A gyerekek igényei nem életkorfüggőek – véli –: mindenki egyéniség. Mindig többféle feladattal kell készülnünk, hogy könnyen megtalálják a nekik tetszőt. A rendet a csoportszokások, a napirend révén biztosítjuk: ezeket a többség jól követi, ami érthető, hiszen számukra is segítséget jelent, stabilitást biztosít. A gyerekek nagyon fogékonyak a hitre, de mindig konkrétumokból kell kiindulni, kézzelfogható példákkal kell élni, hogy sikerrel nevelhessük őket.
Rákérdezek arra, mitől lesz csoport egy csoport gyermekek esetleges halmazából. Gréta szerint attól, hogy arra nevelik őket, hallgassák meg egymást. A távollevő, beteg társakért pedig mindig közösen imádkoznak.

– 2002-ben alapított óvodánk tizenöt évéből tizennégynek már én is a tanúja voltam – meséli Sergőné Egedi Katalin óvodavezető. – 2012-ben költöztünk ebbe az önkormányzattól kapott épületbe, amely eredetileg bölcsődének épült. A jelentkezők létszáma fokozatosan bővült, ezért mindig egyre nagyobbak lettünk.
Az elmúlt másfél évtized óriási változásokat hozott az óvodapedagógiában. Míg korábban az iskolára való felkészítés volt a feladatunk, ma már az arra alkalmassá tevés, tanítás helyett az ismeretátadás, a kreativitás fejlesztése, az önálló gondolkodásra nevelés projektmódszerrel. Korábban „iskolásabbak” voltunk, ma már mindent játékba ágyazunk, hogy a gyerekek élményszerűen jussanak ismeretek birtokába. Inspiráljuk őket, hogy magukénak érezzék a feladatokat.
Úgy tapasztalom, hogy nemcsak a módszereink, hanem maguk a gyerekek is mások ma, mint korábban: nyitottabbak, fogékonyabbak. Megható látnom, hogy az áhítataink – a gyertyagyújtás, a Jézus csodáiról, tanításairól és életéről szóló történetek – mekkora hatással vannak rájuk. A napnak ez az öt-tíz perce mindannyiuk, az egész óvoda számára az elcsöndesedés ideje. Érdekes, hogy az áhítat perceit minden gyerek szereti, és eszük­be sem jut megzavarni. Pedig amúgy nagyon elevenek, és sohasem mennek a szomszédba egy kis rosszalkodásért.