Egyes felfogások szerint a katolikus kereszténységhez tartozás és a nemzettudat, ha nem is zárja ki egymást, de aligha lehetnek érintkezési pontjai.
– Ezzel ellenkező megnyilatkozásokkal ugyancsak találkozhatunk, amelyek hasonlóképpen tévesek. Azt állítják, a katolikus oktatásban és nevelésben túlságosan összefolyik a vallási és a nemzeti szempont. Éppen az, hogy a két ellentétes vád egyszerre fogalmazódik meg, a szélsőséges gondolkodási magatartást jelzi.
A kereszténység egyetemes vallás. Szent Pál azt mondja: nincs többé görög meg zsidó, hanem csak a megváltott ember, s mindnyájan egyek vagyunk Krisztusban.
Babits is örömmel hangsúlyozta ezt olyan korban, amelyben kiéleződtek a nemzetek közötti ellentétek. Ugyanakkor a Biblia és a keresztény hagyomány is arra tanít, hogy nemcsak az emberek különböznek egymástól, hanem a közösségek is. Ezek a különbségek azonban nem rombolják összetartozásunkat, hanem éppen ellenkezőleg, színesítik, gazdagabbá teszik azt.
Ha történetileg nézzük, nem véletlen, hogy Európa keresztény ihletben bontakozott ki. Egyszerre jellemezte a kereszténységében megnyilvánuló egység, ugyanakkor a sokszínűség. Kialakult a keresztény közösség, amely elősegítette a nemzetek megszületését és öntudatosodását. A szerzetesrendek nemzetköziek, de ahol megjelentek, „szentnek tartották” azt a nemzeti környezetet, amelyből tagjaik kikerültek, s amelyben munkálkodtak.
A magyar kultúrtörténetben folyamatosan visszatérő vád: a katolikus egyház a Habsburg-uralommal kollaborált, s ilyen értelemben nemzetietlennek mutatkozott, másrészt gyakran említik: a magyar irodalom legnagyobbjai, az igazán nagy egyéniségek – egy-két kivétellel – protestánsok voltak.
– Szabó Lőrinc egyik írásában arról értekezik, a labancok között éppen olyan jó magyarokat találunk, mint a kurucok között. Amikor a felekezeti ellentétek megosztották Európát és Magyarországot is, a katolikus magyarok mögött valóban felismerhető Bécs rokonszenve, ugyanakkor az a törekvés is, amely a magyarság érdekeit Béccsel szemben igyekezett érvényre juttatni. Gondoljunk csak Zrínyi Miklósra vagy Pázmány Péterre, akik a katolikus újjászületés képviselői voltak, ám mélyen nemzeti gondolkodásúak is. Rákóczi ugyancsak katolikus volt, aki jelentős szabadságharcot bontakoztatott ki a Habsburgok ellen.
Mindkét táborban ellenségkép alakult ki a másikról, s itt az ideje, hogy ezeket felülvizsgáljuk. A magyar szellemi életben hagyományossá vált a protestáns gyökerű kuruckodás, közben irodalomtörténet- írásunkban elmaradt a katolikus szellemi csoportosulások, illetve személyek rangjuk szerinti értékelése.
Említene erre példát…
– Mikes Kelemennek, Katona Józsefnek, Vörösmarty Mihálynak a katolikumban való gyökerezettségét mindmáig nemigen fedezték fel. Katona József nem volt kevésbé katolikus, mint amennyire Arany János protestáns. Ugyanakkor Arany protestantizmusáról sokkal többet olvashatunk, mint Katona katolikusságáról. Ez a szemlélet folyamatosan kísértett.
1848-49-ben is felemásan ítélik meg a katolikus egyház szerepét. Úgy állítják be, mintha forradalomellenesen, legalábbis passzívan viselkedett volna, akik pedig tagjai közül a forradalom mellé álltak, azokkal – például Horváth Mihállyal – később a katolikus egyház nem békélt meg.
– Március 15-e mögött olyan nemzetközi összefüggések álltak, amelyek szellemében támadták a katolikus egyházat. Magyarország első főpapja, az esztergomi érsek így nem kötelezhette el magát március 15-e mellett. Ugyanakkor – csak saját rendemre utalva – a piarista iskolákból a tanárok és a diákok szép számmal szegődtek el a forradalmi csapatokhoz. Erdős Imre tábori papként Görgey csapatában szolgált, szerepe különösen a branyiszkói küzdelemben közismert.
Amikor a szabadságharcot leverték, a szerzetes papok közül többen nem tértek vissza a piarista rendbe, nehogy veszélyeztessék ezzel a rend működését. Világi papnak szegődtek, már ahol befogadták őket. Több ilyen piarista sírját kerestem fel egy-egy évforduló alkalmával.
A mai katolikus nevelésben hogyan jelenik meg a nemzettudat erősítése?
– Benda Kálmán történész arról beszélt egy alkalommal: annak a protestáns gondolatnak, amely szerint a magyarság sorsa hasonlít a zsidóságéhoz, hiszen ugyanúgy Isten választott népe, mint az Ószövetségben a zsidóság, a katolikusoknál a Szűz Mária-kultusz felel meg, amikor őt tekintik a magyarság patrónájának.
Bizonyos nemzetképeket mindmáig a katolikus egyház őriz, mindenekelőtt a Szent István-i gondolatot. Államiságunk végső soron egy szent király műve.
Az Ószövetség világa egynyelvű közösség volt, az Újszövetség minden nemzetet a maga nyelvén szólít meg. Arra kötelezi őket, saját történelmi sorsukat hordozó közösségben bontakoztassák ki társadalmi felelősségtudatukat. Mindenki úgy tartozzon valamely nemzethez, hogy közben ne a többi nemzet gyűlöletét, hanem éppen a velük való egyetértés fontosságát hangsúlyozza.
Arra szeretnénk nevelni diákjainkat, hogy az összetartozást ne az egyformaságban keressék, hanem egymás kölcsönös megbecsülésében. Ha bizonyos történelmi ellentétek – akár csak érzelmileg – szembeállítanak is másokkal, ne feledjük, ők is ugyanazon Istenhez imádkoznak. Elérkezett az ideje annak, hogy a környező népekkel éppen a közös hit révén kerüljünk kissé közelebb a megértéshez.
Növendékeinkkel sokszor kirándultunk az elszakított területeken. Az egyik kerékpártúrán elkapott minket az eső, s az erdélyi faluban bekopogtattunk az egyik házba, ahol hatalmas csűrt láttunk. Gondoltuk, ott meghúzhatjuk magunkat. Egy román asszony nyitott ajtót. Betoltuk a kerékpárokat a csűrbe, magunk is a tető alá álltunk, de ragaszkodott hozzá, menjünk be a konyhába, ahol azonnal begyújtott a tűzhelybe, s vizes ruháinkat kiteregette. Nem engedett el minket addig, amíg meg nem száradtunk.
A nemzeti ellentétek valósak, ugyanakkor gyönyörű gesztusokkal is találkozunk. Az egyes nemzetek fiai maguk teremthetik meg a kiengesztelődés lehetőségét. A taizéi találkozókon ugyanazok az énekek hangzanak el az egymás mellett ülő-térdeplő szlovák és magyar fiatalok szájából, mégsem saját nemzeti múltjukat elfeledő vagy megtagadó nemzetköziségben találkoznak, hanem olyan módon, hogy a közös énekek mellett mindenki a maga nemzeti színét viseli, miközben tiszteli a másikét.
