„Mindenféle fortély nélkül”

Ösztöneink és szellemi képességeink folytonosan paradox helyzete, együttállása adja épp aktuális erkölcsi állapotunk szintjét. A nagyjátékfilmes kategóriába nevezett alkotások minden évben akarva-akaratlanul hű képet festenek aktuális magyar állapotunkról, közös paradoxonjaink helyzetéről. Témaválasztásaik-témaelhallgatásaik, hangsúlyaik-hangsúlytalanságuk, a tárgy ábrázolásához választott eszközeik sikerültsége-sikerületlensége, reményeik-reménytelenségeik kifejeződései körülírják aktuális közállapotainkat.

Örömteli, hogy idén a szokásosnál jóval több olyan filmet láthattunk, amelyeknek belső világát nem a szkepszis, nem a mindent megsavanyító irónia, az életet egyébként folyamatosan átszövő jó-rossz, igaz-hamis drámájának, vagy a férfi-nő életet adó, családakaró egymáskeresésének el- és megtagadása jellemzi. Vegyük például a vidéki témájú és helyszínű filmek csoportját. Vannak végre filmesek, akik mernek hazamenni és filmet készíteni falusi udvarokon, műanyag abroszos kisvárosi lakótelepi konyhákban, szőlőföldeken, pilisi, várpalotai vagy épp Domoszló környéki dombok, hegyek között. A kétszáz éve reprezentatív budapesti életek mellett, azokkal (nem mellékes megjegyezni) szerves összefüggésben, lassan meg-megszólalhat, képre kerülhet a nyolcmillió, megszüntetett szárnyvonalakhoz és parlagon fulladozó földhöz kötődő vidéki rokonunk, testvérünk is – gyerekkorunk, apáink, nagyapáink orrunkban, fülünkben, szemünkben mutáló világa. Mátyássy Áron Utolsó időkje kapta a szemle fődíját, az Aranyorsót. Hitelesen megjelenített kelet-magyarországi olajcsempészés és egy világszép rövidszoknyás elmebeteg lány. A rövidszoknyás széplány sajnos ezredszer is beteljesíti forgatókönyvi feladatát: magányos erdei sétáján találkozik két férfival. (A többi e találkozás szomorú következménye – amit a zsűri is talán túl jóindulatúan kezelt.) A külföldi kritikusok díját (és a miénket is!) Nagy Viktor Oszkár Apaföld című filmje kapta. Égre meredő szőlőkaróktól sebzett koponyák hegye, ahol a börtönviselt, múltjától munkával szabadulni akaró apa próbálja egyszülött fiát megóvni a parasztlumpen sorstól. A fiú a családi földet a közeledő autópálya-építés egyik hasznot hozó projektjeként, apját életfogytigos lúzerként tekinti – hagyja is mindkettőt: mentőt se hív agóniájukhoz… Edelényi János Príma primavéra, Zsigmond Dezső Vadlány – Boszorkánykör, Gárdos Péter Tréfa című értékes filmjei szépen illeszkednek ebbe a csoportba. Keményffy Tamás Mázli, illetve Sopsits Árpád A hetedik kör (értékes, nagyvállalású, heroikus kísérlet, amit a tét körvonalazhatatlan nagysága agyonnyomott) című alkotása kevésbé sikerült, de még bőven ideillő munkák.

A filmek másik jelentős csoportja a férfi-nő kapcsolat értelmezésére tesz kísérletet, nagy általánosságban ide sorolható az összes többi, eddig nem említett nagyjátékfilmes versenyfilm. Többségük nagyvárosokban játszódik, főként Budapesten – többnyire csalások és csalattatások, tisztát akaró tisztátalan akarások és őszintétlennek induló őszinte keresések. Robert Bresson, a nagy francia rendező egyik írásában a fölséges férfiről és a fölséges nőről gondolkodik. Képesek egymásnak föltárni magukat úgy, hogy mindeközben rejtve marad, föltárulatlanul marad bennük valami lényegi titok, amit (művészként) fortélynak nevez a szerző. Ha fortély nélkülivé tesszük, lemeztelenítjük a férfi, a nő fölségességét, akkor már nem fölséges a dolog – éppen hogy nem az. Ezeknek a filmeknek talán épp ez a legnagyobb bajuk. Viszont a legjobb színész díját elnyerő Lukáts Andor (Príma primavéra, Mázli), illetve Ubrankovics Júlia (Bacsó Péter: Majdnem szűz) tényleg fortélyosan fölséges férfit és fölséges asszonyt alakít. Lukáts megingathatatlan belső figyelemmel, Ubrankovics ígéretes és majdnem örök fiatalsággal.