Ez a Kenyér az Atya ajándéka (6,32). De ezt az ajándékot az Emberfia hivatott odaadni, mert „ő az, akit az Atya pecsétjével megjelölt (Jn 6,27), vagyis „felkent Szentlélekkel és hatalommal” (Ap Csel 10,38), akinek „mindent a kezébe adott” (Jn 13,31), hogy önmagát adva az Atyát ajándékozza nekünk. Ez az ajándékozás Jézusnak az Atya iránti szeretetéből fakadó engedelmességében (Jn 14,31), az életét odaadó (Jn 6,51) önfeláldozásában (Jn 10,17), a végsőkig elmenő szeretetében (Jn 13,1), kereszthalálában teljesedik be (Jn 19,30). Többször elhangzik János evangéliumában az Emberfia isteni tekintélyű bemutatkozása, az „én vagyok…” Én vagyok a jó pásztor, az ajtó, az út, igazság, élet, a föltámadás és az élet. De háromszor kimondva, és ezért a legnagyobb hangsúllyal az hangzik, hogy én vagyok a kenyér. Ez az ő legsajátabb sajátja. Kétszer azt a jelzőt kapja a kenyér, hogy éltető (Jn 6,35.48), harmadszorra pedig azt, hogy élő (Jn 6,51). „Én vagyok az élő kenyér”, akit az „élő Atya” (Jn 6,57) éltet. Jézus az Atya által, belőle és érte, az ő szeretetéből (Jn 10,17) és az ő szeretetéért él (Lk 2,49), ez az ő öröme (Jn 15,11). Gyönyörűsége, eledele, kenyere (Jn 4,31-34) pedig az, hogy az Atya akaratát teljesíti, eltántoríthatatlanul (Lk 22,42). Ha az Atya ajándéknak szánja őt, akkor ő, ezzel az akarattal boldog egységben, ajándéknak szánja magát, odaadássá lesz: „Én vagyok …az élő kenyér… Az a kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem a világ életéért” (Jn 6,51).
A kenyér az Atya ajándéka, melyet Jézus ad oda. Ebben a Kenyérben mint „latens deitas–rejtőző istenség” benne rejlik az Atyának és a Fiúnak ugyanazon Lélektől éltetett szeretete, a Szentháromság titka. Aki ezt a Kenyeret befogadja, az részese e titoknak, részesül ebből az isteni életből (Jn 6,51-58), az isteni szeretetből. Ezért a Lélektől éltetve, Jézussal egyesülve neki magának is kenyérré, Isten kenyerévé kell válnia, ajándékká, Istennek, az Atyának tetsző, élő és éltető áldozattá. Ezt kérjük is az átváltoztatás után: „Add, hogy mi, akik Fiadnak testét és vérét magunkhoz vesszük, Szentlélekkel eltelve egy test, egy lélek lehessünk Krisztusban. Ő tegyen minket örök áldozattá” (III. misekánon). A következő szentmise elején pedig megkérdezzük magunktól, hogy ebben mire jutottunk, beszámolunk az eredményről: „Gyónom a mindenható Istennek…”
Jézus odaadása a szentmisében „a kenyér és a bor titka által” (fölajánlási ima) jelenvalóvá és egészen személyessé válik: érted adta önmagát, érted halt meg. „Szeretett engem, és föláldozta magát értem” (Gal 2,20).
Méltó vagyok–e e nagy ajándék befogadására? A válasz: „Uram, nem vagyok méltó…” Képes vagyok–e e nagy ajándék befogadására? Tanulom, Mária tanítványaként. Ő ebben a legkiválóbb. Kisgyermekként a templomban édesanyám súgta a fülembe, hogy mit imádkozzam, szentáldozás utáni hálaadásomban most is így van: Mária adja a számra a szavakat, az ő hálaadását mondom: „Magasztalja lelkem az Urat…” (Lk 1,46-55).
