Fotó: Kissimon István
„A Cursillo mozgalmon keresztül kapcsolódom a börtönpasztorációhoz, amelynek a börtönökben is vannak hétvégéi. Ezek jó hatásait látva az országos büntetés-végrehajtási parancsnokság ma már azt is támogatja, hogy hét intézményében külön épületrészekben, keresztény közegben élhessenek a Cursillo-kurzust végzett fogvatartottak” – mondja Székely János. – Ennek páratlan jelentősége lehet a folytatás, a szabadulás utáni élet szempontjából. Fontos lenne ugyanis, hogy a börtön képes legyen betölteni azt a deklarált célját, hogy nem csupán büntet, hanem a társadalomba való visszailleszkedésre is felkészíti az elítélteket. Egy börtönparancsnok egyszer azt mondta nekem, hogy szerinte erre kellene a legtöbb energiát fordítani.
Talán az lenne a legfontosabb, hogy már a börtönbüntetés idején védőháló alakuljon ki az érintettek körül, amelyre kint is számíthatnak. Az egyház és a közösségi mozgalmak ilyen védőhálóvá válhatnak. Óriási jelentősége van, hogy várják-e a szabadulót odakint testvérek, van-e kihez fordulnia. Tapasztalataim szerint a Cursillóval kapcsolatba került fogvatartottak nagy része később is keresi a kapcsolatot a közösséggel. Közülük egy kedves ismerősöm nagyon nehéz helyzetbe került, miután szabadult, és egyszer – hiába lakott messze – csak azért eljött hozzám, hogy áldást kérjen a kitartáshoz, a jó úton való megmaradáshoz. Egy másik cursillós testvérem, aki bent tért meg, és több mint két évtized után szabadult, de előtte két diplomát szerzett, ma példás családapa, és bűnmegelőzési előadásokat tart. És ez nem egyedi eset, hanem csak egy a sok közül. A Cursillo és általában a vallási kötelékek sokszor kapaszkodók az újrakezdésben, munka- és albérletkeresésben. Sőt nemegyszer az egyetlen kapaszkodót jelentik. Bízom abban, hogy ez a mai alkalom is hozzásegíti a vendégeinket ahhoz, hogy képesek legyenek távlatokra találni az életükben.”
„Kemenes atya hatására lettem börtönlelkész, akinek a lelkigyakorlatain többször is részt vettünk a feleségemmel, és Međugorjéban is jártunk vele – meséli Tóth László. – Egy utótalálkozón, kávézás közben a legváratlanabb módon nekem szegezte a kérdést: »Nem akarsz börtönlelkész lenni?« Mint később kiderült, akkor már fél éve keresett megfelelő embert erre a feladatra. Bennem pedig, noha amúgy csak jó keresztény akartam lenni, amint a kérdés elhangzott, belül egy pici igen azonnal megszületett. Néhány napot azért kértem, hogy otthon megbeszélhessem és átimádkozhassam a dolgot, de aztán a nagy igent is kimondtam. Tavaly ősz óta főállású börtönlelkész vagyok, és diakónusságra készülök. Viccesen azt szoktam mondani, hogy a »Rászedtél, Uram!« lesz a diakónusi jelmondatom Jeremiás könyvéből.
Örömet ad a munkám; a liturgia végzése éppúgy, mint a személyes beszélgetések. A helyemen érzem magamat. A feladatomnak azt tartom, hogy az istenkapcsolatuk terén segítsem a rám bízottakat. Nem az élettörténetük, a bűneik firtatása, hangsúlyozása a feladatom, hanem ez. Minden beszélgetés egy kis lelkigyakorlat. Gyakori tapasztalatom, hogy előbb-utóbb szinte minden alkalommal fordulóponthoz érkezünk, és akkortól fogva már ketten vagyunk ugyan, mégis hármasban. Szociális területen is dolgoztam korábban, ezért jól tudom, hogy a segítő- és a lelki beszélgetések között óriási a különbség. Az én beszélgetőtársaimnak gyógyulniuk kell. És arra is szükségük van, hogy az értékrendjük megváltozzon. Megrázó felismerések, »ahaélmények«, rádöbbenések tanúja lehetek, és ez a saját életemre is komoly hatással van.”
Székely püspök a Bakócz-kápolna történetének ismertetése után – amelyet egy ideig török mecsetként használtak, és a korábbi, lerombolt bazilika egyetlen megmaradt része volt – életünk összeomlásairól és újrakezdéseiről, „feltámadásairól” beszél a csoport tagjainak. – Ahogyan Isten egy kis maradékot megőrzött a bazilikából, amely az újrakezdés kiindulópontja lehetett, ugyanúgy bennünk is mindig tovább élteti az új élet reményét. Az emberek elhagyhatnak, Isten azonban hűséges marad hozzánk, és újjáépíti, ami összeomlott az életünkben – hangsúlyozza. Aztán arra kéri a jelenlevőket, hogy imádkozzák vele a Miatyánkot, és énekeljék el a régi magyar himnuszt, a Boldogasszony Anyánkat.
Ebéd közben a csoport tagjait kérdezgetem a programról. „Nagyon tetszett – lelkendeznek –, hogy a püspök atya maga volt az idegenvezetőnk. Meghatott a kedvessége, közvetlensége, jó volt vele énekelni, imádkozni. Maradandó élmény lesz számunkra, hogy eljutottunk ide. Fura belegondolni, hogy ha nem kerülünk börtönbe, erre soha nem került volna sor.” „Engem kifejezetten büszkeség töltött el, hogy itt lehetek ma, hiszen kiváltságnak számít, hogy a püspök úr vendégei lehetünk” – teszi hozzá az egyikük.
Amikor a börtönlelkészek szolgálatára terelem a szót, így válaszolnak: „Lelki nyugalmat keresünk náluk. Jó elfoglaltságot jelent a liturgikus és az önismereti csoportba járni, és ennek révén közösség lett belőlünk. A lelkész úr által gitárral, szintetizátorral kísért énekkari alkalmak abban is segítenek, hogy a feszültséget kiengedjük. Varázsa van a közös éneklésnek.”
„Amikor az irgalmasság kapuján át a bazilikába léptünk, én nemrég elhunyt lányom üdvösségéért imádkoztam” – mondja Szolnoki Annamária, a két fogvatartott egyike, aki névvel nyilatkozhat. – „Nekem pedig az járt a fejemben, amit előtte hangsúlyozott a püspök úr, hogy bocsássunk meg az ellenünk vétkezőknek, és akkor a mi bűneink is megbocsáttatnak majd” – folytatja a másikuk, Tallér Károly.
– „Hogyan könnyíti az életüket a lelkészi szolgálat?” – kérdezem. – „A csoportokban elgondolkodhatunk olyan kérdésekről, hogy például mi ad boldogságot, és kielemezzük Jézus tetteit, aki áldott jó lélek volt. Megpróbálunk erőt meríteni abból, amit hallunk. Ami engem illet, igyekszem boldog lenni, és sosem vagyok tartósan szomorú” – tekint rám Károly. – „A csoportokban megtanultam, hogy kis célokat tűzzek magam elé, és jobban megértettem a jézusi tanításokat – töpreng el Annamária. – Türelem és pozitív hozzáállás – azt hiszem, ez a kulcs mindenhez.” – „Sátoros ünnepeken korábban is eljártam a templomba – emlékezik Károly –, de az, hogy a jézusi tanítások hatására jobbá is kell válni, csak a börtönben lett világos számomra. Ha szabadulok, néhány száz kilométert biztosan be fogok járni zarándokként.
„A mai alkalom jelentős a reintegrációs törekvéseink szempontjából – hangsúlyozza Vári Krisztina evangélikus lelkész. – A résztvevők között akad olyan, aki évek óta nem járt kinn, de a többségre enyhébb végrehajtási szabályok vonatkoznak, vagyis már rendszeresen hazamehetnek. Ez a kirándulás a fokozatosság elvének megfelelően többek számára lehet jelentős lépés újabb enyhítések irányába.
A büntetés-végrehajtási törvény szerint a vallásgyakorlás is a reintegráció része, és ezt a mai alkalmat kifejezetten mi, lelkészek szerveztük meg. Ritkán adódik lehetőség ilyenre. A cél az, hogy a fogvatartottak hasznos szabadidőt töltsenek el, és ennek a vallásgyakorláshoz is köze legyen, másrészt hogy civil környezetben legyenek, és hozzászokjanak a szabad élet körülményeihez.
Tizenkét éve vagyok börtönlelkész. Azért kerültem ide, a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézetbe, mert akkor éppen sehol máshol nem akadt szabad lelkészi állás. Kezdetben ideiglenesnek gondoltam a beosztásomat, másfél év után mégis örültem a véglegesítésemnek. Ennek részben az emberi természet titkai iránti eredendő kíváncsiságom volt az oka, amelyet egy átlagos lelkészi szolgálati helyen kevésbé elégíthetnék ki. Itt van idő alaposan megismerni a rám bízottakat, és sokkal mélyebben foglalkozhatom velük, mint a szabad életben. Börtönlelkészként egy idő után már egyáltalán nem az érdekli az embert, hogy az illető mit követett el, hanem hogy itt és most hogyan segíthet neki a legjobban. »Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket, hogy megtérjenek« – Lukács evangéliumának ezeket a mondatait talán egy börtönlelkész érti a legjobban.”
A nap utolsó programja a fagyizás egy cukrászda napfényes teraszán. Mindenki nagyon jókedvű. Úgy beszélgetünk, viccelődünk, mintha átlagos turisták volnánk; láthatóan a szép élmények hatása alatt van az egész csoport. „Nem vagyok vallásos – árulja el az egyik fogvatartott –, de szívesen hallgattam a püspököt, mert nagyon érdekesen beszélt az egyház múltjáról, a magyar kereszténység évszázadairól. Noha nem »agitált«, hogy járjunk templomba, a mai élmény hatására egyszer talán úgy fogom majd érezni, hogy valamelyikbe szívesen betérnék imádkozni.” „Jó volt, hogy ma senki ítéletével, ellenérzésével nem kellett szembesülnünk, mint ez gyakran megesik – jegyzi meg egy másik csoporttag. – Sok ember gondolja úgy, hogy ha bennünket ócsárol, attól ő jobb lesz. Sokan nem vesznek bennünket emberszámba, és míg a maguk kisebb-nagyobb bűneit jelentéktelennek tekintik, a mieinket felnagyítják, bennünket pedig sokkal rosszabbnak állítanak be a valóságosnál. Pedig ugyanolyan – boldogságra, jobb életre vágyó – emberek vagyunk, mint bárki más.”
„Megsimogattam a növényeket, annyira boldog voltam, hogy kint lehetek – lep meg egy másik résztvevő. – Korábban elvakult, bigott embereknek tartottam a vallásosakat, de mindaz, amit ma a vértanúkról hallottam Székely püspöktől, alaposan elgondolkodtatott. Mi késztette őket önfeláldozásra? A neveltetésükből következett, amit tettek, vagy saját döntésük volt? Ez megmagyarázhatatlan, mint a szerelem. Az emberek többsége tapasztalatom szerint kapzsi, mohó, önző. Én sem vagyok kivétel. De a börtönben rájöttem, hogy ha boldogok akarunk lenni, háttérbe kell szorítanunk önmagunkat. Én már hozzá is kezdtem. Nem mondom, hogy már teljesen önzetlen vagyok, de ötven százalékot biztosan sikerült ledolgoznom az önzésemből. Jobb ember lettem odabent.”
