A „míg a halál el nem választ” látszatot keltő magyar cím afelé tereli a gyanútlan nézőt, hogy házassági drámát fog látni. De arról is árulkodik, hogy nemcsak amolyan kispolgári, családi történet részesei leszünk, hanem vérbeli héjanász lesz ez, gyilkossal, áldozattal, nyomozással, borzongással, és még ki tudja mi mindennel. Aki pedig ismeri David Fincher korábbi munkáit – gondolok a Harcosok klubjára, a Hetedikre vagy a Játsz/mára –, tudja, hogy a rendező nem elégszik meg szűk műfaji besorolásokkal, pusztán a velős mondanivalóval vagy egy csavaros történettel: Finchernél mindezek együtt érvényesülnek. Ezért annak, aki a filmek világában vagy egy családi drámát követ, vagy együtt nyomoz a főszereplővel, vagy lélektani összefüggéseket ért meg, komoly munkát fog jelenteni, hogy megfejtse a jelenetek, személyiségek és történések kavalkádja mögötti szoros, pontos és tökéletesen megszerkesztett összefüggéseket.
A New York-i Amynek (Rosamond Pike) látszólag – a párizsi Amélie-hez hasonlóan – csodálatos élete van. Nick (Ben Affleck) jóképű vidéki srác, amolyan „zavarba ejtően félszeg ábrándozó”; sármjának kevesen tudnának ellenállni. A nő csodálatos, hibátlan és kimérten precíz; a férfi laza, romantikus (amikor kell) – és lazasága időnként flegmaságba, sodródó pojácaságba csap át. Aztán találkoznak: a férfi egy zajos házibuliból meghívja a lányt egy romantikus késő esti sétára. Amy és Nick – a cukormázas éjszaka után – természetesen egymáséi lesznek… Hogy mi történik velük és körülöttük mindezek után? Annyit elárulhatunk, hogy több szálra érdemes figyelnünk, mert – krimibe csomagolva – lassan sejlik csak fel két ember, két család, sőt a mai (amerikai) társadalom jellemrajza. Mert David Fincher a krimis, olykor thrilleres fordulatokkal hús-vér emberek múltját, jelenét (és jövőjét?) jeleníti meg, szinte észrevehetetlenül felvillantva a szülő-gyerek, férfi-nő, média és valóság, kisember és hatóság kapcsolatát. Piros női alsónemű, kincsvadászat, naplóbejegyzések, sajtótájékoztató keretezik a hosszas nyomozás menetét – melynek eredménye (már ha van ilyen) a film végére bontakozik ki. A Holtodiglan cselekménye az orrunknál fogva vezet, így ha gyanútlanul csak azon izgulunk a bő kétórás vetítésen, hogy vajon ki ölhet meg kit, és miért, lemaradunk a lényegről.
A történet nem merül ki sem bűnügyi, sem lélektani nyomozásban, sőt azon kivételes darabok közé tartozik, amelyekben arra is fény derül, ami a legtöbb történetből kimarad: az összefüggések, ok-okozati viszonyok mátrixára. Mellékesnek tűnő jelzésekből ismerjük meg a szereplők motivációit, szorongásait és vágyait. A párkapcsolati intimitás teljes hiánya, a burkolt erőszak, a ferde kapcsolatok, az üres szenzációhajhászás mind aprónak tűnő részletekben jelennek meg. Mindezekkel együtt sem házasságdráma a Holtodiglan, hiszen joggal merül fel a nézőben a kérdés: házasság-e az, amikor két éretlen, önmagával folytonos viaskodásban élő ember összeköti az életét? (És akkor még csak a legenyhébb jelzőkkel illettük a fiatalokat.) Finchernél ezúttal egy percre sem árulnak zsákbamacskát a szereplők: mindenkiről tudható, hogy mi és ki fontos számára, honnét jött, és akár az is, hogy hová tart. Mindezekből – a számtalan csavar között – hol karikírozva, hol leplezetlen őszinteséggel, burkolt utalással vagy humoros formában megkapjuk mindazt a muníciót, ami ahhoz kell, hogy feltegyük a magunk – filmtől ihletett – kérdéseit: Ki öl meg kit? Ki hazudik kinek? Mitől vagyok csodálatos nő vagy sikeres férfi? Kinőttem-e a szüleim járókáját? Mert előfordul, hogy ahol a mesék befejeződnek, ott kezdődik az életünk…
