Fotó: Vatican News
Kedves testvéreim, jó napot kívánok! Folytatjuk a miséről szóló katekéziseket. Ma azt kérdezzük: miért menjünk misére vasárnap?
Az Eucharisztia vasárnapi megünneplése az Egyház életének középpontjában áll (vö. Katolikus Egyház Katekizmusa, 2177). Mi, keresztények azért megyünk misére vasárnap, hogy találkozzunk a feltámadt Úrral, vagy jobban mondva: hogy engedjük, hogy ő találkozhasson velünk, hogy hallgassuk az ő szavát, hogy étkezzünk asztalánál, és így Egyházzá, vagyis az ő élő, titokzatos testévé váljunk a világban.
Kezdettől megértették ezt Jézus tanítványai, akik az Úrral való eucharisztikus találkozást a hét azon napján ünnepelték, amelyet a zsidók „a hét első napjának”, a rómaiak a „Nap napjának” hívtak, mert Jézus azon a napon támadt fel a halottak közül. Azon a napon ő megjelent a tanítványoknak, beszélt velük, együtt evett velük, megadta nekik a Szentlelket (vö. Mt 28,1; Mk 16,9.14; Lk 24,1.13; Jn 20,1.19), ahogyan a szentírási olvasmányból hallhattuk. A Lélek nagy pünkösdi kiáradása is vasárnap történt, Jézus feltámadása után ötven nappal. Ezen okokból kifolyólag a vasárnap szent nap számunkra, megszenteli az Eucharisztia ünneplése, az Úr élő jelenléte köztünk és értünk. Tehát a mise az, ami létrehozza a keresztény vasárnapot. A keresztény vasárnap a mise körül forog. Az milyen vasárnap egy keresztény számára, amelyből hiányzik az Úrral való találkozás?
Vannak keresztény közösségek, amelyek sajnos nem vehetnek részt misén minden vasárnap, de ezen a szent napon nekik is össze kell gyűlniük imára az Úr nevében, hallgatniuk kell Isten szavát, és elevenen kell tartaniuk vágyukat az Eucharisztiára.
Vannak szekularizált társadalmak, amelyek elveszítették az Eucharisztia által megvilágított vasárnap keresztény értelmét. Ez igen sajnálatos. Az ilyen környezetben fel kell éleszteni ennek tudatát, vissza kell szerezni az ünnep, az öröm, az egyházközség, a szolidaritás, a lelket-testet felüdítő pihenés értelmét (vö. Katolikus Egyház Katekizmusa, 2177–2188). Mindezekre az értékekre az Eucharisztia tanít, vasárnapról vasárnapra. Ezért akarta a II. vatikáni zsinat hangsúlyozni, hogy „a vasárnap az őseredeti ünnepnap, amelyet fel kell kínálni és be kell vésni a hívők hitéletébe, hogy az öröm és a munkától való tartózkodás napja is legyen” (Sacrosanctum Concilium, 106).
A munkától való vasárnapi tartózkodás nem létezett az első századokban: ez kimondottan a kereszténység hozadéka. A bibliai hagyomány szerint a zsidók szombaton pihennek, a római társadalomban viszont nem biztosítottak hetente szolgai munkától mentes napot. Az Eucharisztia táplálta a keresztényekben a gyermekként és nem szolgaként élés keresztény értelmét, és ez tette a vasárnapot – szinte mindenhol – a pihenés napjává.
Krisztus nélkül arra vagyunk ítélve, hogy a maga gondjaival a mindennapi fáradozás és a jövőtől való félelem uralkodjon rajtunk. Az Úrral való vasárnapi találkozás viszont megadja az erőt, hogy bizakodva és bátran éljük meg a jelent, és reménykedve haladjunk előre. Mi, keresztények azért megyünk misére, hogy találkozzunk az Úrral vasárnap, az eucharisztikus ünneplésben.
A szentségi egyesülés a feltámadt és örökké élő Jézussal elővételezi az alkonyt nem ismerő vasárnapot, amikor nem lesz többé gürcölés, sem fájdalom, sem gyász, sem könny, hanem csak annak öröme, hogy teljesen és örökre az Úrral élhetünk. A vasárnapi mise erről a boldog pihenésről is beszél nekünk, arra tanít, hogy a mindennapi taposómalomban bízzuk magunkat a mennyei Atya gondviselésére.
Mit válaszolhatunk annak, aki azt mondja, nem érdemes misére menni, még vasárnap se, mert csak az számít, hogy helyesen éljünk, szeressük felebarátainkat? Igaz, hogy a keresztény élet milyenségét azon lehet lemérni, mennyire vagyunk képesek szeretni, ahogyan Jézus mondta: „Arról fogja megtudni mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást” (Jn 13,35). De hogyan valósíthatnánk meg az evangéliumot, ha nem merítjük az ehhez szükséges erőt vasárnapról vasárnapra az Eucharisztia kimeríthetetlen forrásából? Nem azért megyünk misére, hogy adjunk valamit Istennek, hanem hogy megkapjuk tőle, amire ténylegesen szükségünk van. Erre emlékeztet az Egyház imája, amely ekképpen fordul Istenhez: „A te boldogságod teljes a mi dicséretünk nélkül is, mégis megadod, hogy jóságodért hálát adjunk. A mi magasztalásunk nem tesz nagyobbá téged, nekünk azonban üdvösségünkre válik” (Misekönyv, közös prefáció IV.).
Mit mondhatunk hát, miért menjünk misére vasárnap? Nem elég azt válaszolni, hogy az Egyház parancsa; ez segít megőrizni értékét, de önmagában nem elég. Nekünk, keresztényeknek azért van szükségünk arra, hogy részt vegyünk a vasárnapi misén, mert egyedül Jézus kegyelmével, az ő bennünk és köztünk való jelenlétével tudjuk teljesíteni parancsát, és csak így tudunk az ő hiteles tanúivá válni.
Fordította: Tőzsér Endre SP
