Sok pénzről van szó, de nekünk valahogy nem jut belőle. A megértésünket kérők hatalmas összegeket kapnak a filmkészítőktől, akik az alkotásaiktól még hatalmasabb összegeket remélnek. Mindenki sokat akar keresni a mi rovásunkra, a mi türelmünkre alapozva. Kazal Lászlónak volt egy száma, amely az egyszeri polgár öltönyéhez vezető, hosszú láncolatot mutatta be az ausztráliai birkatenyésztőtől a budapesti szabóig, minden állomáshoz hozzárendelve a megfelelő összegeket is. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a folyamat csak akkor nem szakad meg, ha közreműködéséért mindenütt mindenki megkapja a neki járó pénzt, amelyre a sikerhez feltétlenül szükség van. Ám ha a láncolat végén álló személy végül nem fizet az öltönyért, ugyan miből él meg az összes többi? – tette fel a mély értelmű kérdést a kuplé szerzője. És éppen itt a lényeg: úgy tűnik, a sor összes tagja belőlünk akar megélni. Mindenki természetesnek tartja, hogy fizetnie kell az előzőnek, de csak addig, amíg mi, a sor végén állók, el nem következünk. Nekünk nemhogy egy kedves mosoly vagy egy kis mentegetődzés nem jut az okozott kellemetlenségekért, hanem csak ellentmondást nem tűrő felszólításokat és rendőri szigort kapunk helyettük.
Hetek óta terelgetnek már bennünket erre-arra, kerülgetjük Bruce Willist – akit természetesen jó színésznek tartunk, és sok sikert kívánunk neki következő, nálunk forgó filmjéhez, amelyért a legmegérdemeltebb módon körülbelül húszmillió dollárt fog kapni. Ez tudható, mivel az amerikai színészek szerződései nyilvánosak. Arról azonban nem eleget tudunk, hogy mennyit kap a főváros a forgatási helyszínek biztosításáért (amelyhez a mi „megfegyelmezésünk” is hozzátartozik), és hogy a befolyó összeget mire fordítja. Pedig fontos lenne, hogy tudjuk. Már csak azért is, hogy úgy érezhessük: ez a történet rólunk is szól, a mi javunkat is szolgálja.
