Rátóti Zoltánnál minderről szó sincs. Már csak azért sem, mert templomépítő színészünknek művészileg is van köze az elhangzottakhoz, nem is kevés: a dalok mindegyikét ő maga szerezte és játssza. S nem árul zsákbamacskát, hisz néhány ütem után azonnal kiderül, hogy odavan Neil Youngért és az amerikai folkrockért. Máshol talán feltűnne néhány töltelékszám, de a meghökkentően bőkezű, tizennyolc dalt kínáló korongon ilyenből egyet sem találunk: mindegyik szívvel-lélekkel készült, egyszerűségében megragadó műremek.
Rátóti nem különösebben széles hangterjedelmű, ám kifejező orgánumának minden szegletét ügyesen kihasználja, az akusztikus gitárhangzás lendületes, ugyanakkor intim, s mindezt az utóbbi évek magyar rocklemezeinek legeltaláltabb szövegei koronázzák meg. Müller Péter Sziámi úgy vegyít örök érvényű művészdilemmákat, gunyoros hangvételt, magánéleti epizódokat és kisrealista közelképeket, hogy Rátóti tolmácsolásában egy pillanatra sem billen meg a hitelesség. Legyen szó borongós elmélkedésről (Csodalépés, Casablanca, Veled a tánc), határhelyzetben átélt öneszmélésről (A többi néma csend, Tudálék), a színészi életforma mindennapjairól (Háttér, Színészbüfé), ironikus férfinosztalgiázásról (A bárd mondja, Kár, hogy…) vagy pentatonban csengő-bongó távol- keleti misztikumról (Kilenc ösvény), a többrétegű, felfedezésre váró sorok biztosan forrnak össze a jórészt bluesból és újvilági folkból táplálkozó dallamokkal.
Fantasztikusan tiszta érettség sugárzik Rátóti Zoltán dalaiból, amelyhez Juhász Gábor ötletes hangszerelése és Restás Gergő ütős kísérete egyaránt kétségtelenül hozzájárul. A Csodalépés fő működtetője mégis az a naiv, önfeledt ihletettség, ahogy Micimackó fabrikál zenét, s dúdolgatja a maga kedvére. Mi pedig ámulva hallgatjuk.
