Azt mondják, hogy a mese gyógyító erejű. Képeivel, szimbólumaival, világos szerkezetének segítségével képes rámutatni arra a pontra, ahol elakadtunk. Juan Antonio Bayona filmjében azért keresi fel a szörny (hangja Liam Neeson) Conort, hogy elmeséljen neki három történetet. A fiút azonban egyáltalán nem érdekli holmi dedós mese. Csak azt szeretné, ha az óriási tiszafa – mert bizony a közeli temetőkert ősi fája kelt életre – meggyógyítaná az édesanyját. A szörny azonban közli vele, hogy ő azt fogja meggyógyítani, aki hívta, vagyis Conort. S mielőtt útjára bocsátaná „megvadult történeteit”, még azt is elárulja a fiúnak, hogy a negyedik mesét neki kell majd elmondania.
A film alapjául szolgáló regény ötlete a fiatalon elhunyt Siobhan Dowd fejében született meg, és Patrick Ness, a népszerű Chaos Walking-trilógia szerzője öntötte formába. A Szólít a szörny remek könyv lett. Ness szikár stílusa a népmesékre hajaz, nincs benne semmi cifraság, a szavakkal is takarékos, csak annyit ír, amennyi feltétlenül szükséges. Jim Kay illusztrációi pedig gondoskodnak arról, hogy olvasás közben fantáziánk se kóboroljon túl messzire. A film képi világa alkalmazkodott ehhez. A három mese művészi animációja fényévekre van a népszerű Pixar- vagy Disney-rajzfilmek csillogó-villogó látványától. Az elmosódó kontúrok, az egymásból alakuló, elnagyolt figurák leginkább egy folyamatosan változó, soha be nem fejezett festményre hasonlítanak.
A film alkotói két helyen változtattak a regényhez képest. Elhagyták az egyik szereplőt – ez dramaturgiailag még akár indokolt is lehet. Az már lényegesebb eltérés, hogy mindenáron le szerették volna kanyarítani a történet végét. Ez a megoldás választ adhat arra a kérdésre, hogy honnan jött a szörny, és mi a mesék eredete. (Érdemes figyelni az utolsó jelenetnél a fiú szobájának fényképeit.) Számomra azonban bátrabbnak tűnik a regény karakteres befejezése.
Bár a film és a regény címe is Szólít a szörny, mint az fentebb kiderült, nem a szörny hívta Conort. A történetek sem egyértelműek. Látszólag olyanok, mint minden mese: tudjuk, ki a jó és ki a rossz, van megoldás, és a tanulság is világos. A szörny azonban másként kanyarítja a mesék végét, mondhatni, a valósághoz igazítja azokat. Conor pedig úgy érzi, hogy hasonlóan a járkáló tiszafához, ezek a történetek indáikkal, ágaikkal-bogaikkal átkarolják az életét és mindazt, ami csak körülveszi őt.
A nagymama Conor felnőtt ellenpólusa. A két ember nem igazán érti meg egymást, de összeköti őket a beteg édesanya. Sigourney Weaver remekül formálja meg a kemény asszonyt. Ő tudja, mi a helyzet, állja is a sarat rendületlenül: folyamatosan ingázik otthona és a kórház között. S közben szépen lassan igyekszik felkészíteni Conort a közös jövőre. Talán valamikor régen őt is meglátogatta egy szörny?
A szörny arra akarja rávenni Conort, hogy mondja ki az igazságot. Úgy is fogalmazhatnánk – ha pszichológusok lennénk –, hogy a szörny szembesíteni szeretné Conort önmagával. Mindez persze innen és túl van a pszichológián. Mindnyájan tudjuk, hogy az, ami bennünk van, milyen gyakran kettős természetű. Nem jó és nem rossz – vagy egyszerre mindkettő –, csak emberi. A Szólít a szörny mintha Pilinszky János kétsorosát bontaná ki: „Megtörtént, holott nem követtem el, / és nem történt meg, holott elkövettem.”
Megtartani és elengedni egyaránt nehéz. Egy felnőttnek is, hát még egy gyereknek, aki nincs is még készen. A szörny azért is jön, mert Conort kezdi agyonnyomni a magára vett felelősség. E teher súlyát pedig csak növeli, hogy mélységes szeretetből fakad.
Bárhogy is van, előbb-utóbb minden történetet el kell mesélni úgy, ahogy van, kertelés és hazugság nélkül. Mielőtt szólít a szörny.
