– Milyen szerepük volt a gyerekeinek a mesék születésében?
– Bár az egyetem alatt írtam három gyerekszíndarabot, első meséimet a nagylányomnak találtam ki, aki nagyon nehezen kezelhető gyerek volt. Ennek egyik oka, hogy az édesapjától hamar elváltam. Lilla sokat hisztizett, és amikor már minden ötletből kifogytam, akkor egy hisztis kislányról kezdtem mesélni neki. A mesék aztán átsegítettek bennünket minden nehézségen. A Hisztimeséknél jöttem rá, hogy minden helyzetben ki tudok találni olyan történetet, ami levezeti a gyerekben meglévő feszültséget. Ezért szinte folyamatosan meséltem neki. Anyarádiónak hívtam magam, mert állandóan ontottam magamból a meséket. A Rumini egy családi nyaraláson született – ekkor már újra férjhez mentem –, ahol már ott volt a kis Bori is, akire Lilla elég féltékeny volt. Vagy a századik mesét mondtam neki, amikor egyszer csak kijelentette, hogy kisegereset szeretne. Én inkább egy kalózos, kincses és csatás mesét szerettem volna mesélni. Kompromisszumos megoldásként találtam ki Ruminit, a hajósinas kisegeret. Egyik karácsonyra aztán leírtam neki, de álmomban sem gondoltam, hogy ez meg fog jelenni.
– Négygyerekes anyukaként hogyan sikerül összeegyeztetnie a munkát és a családot?
– Nagyon nehezen. Kisebb korukban, amikor valamelyikük itthon volt, leginkább akkor dolgoztam, amikor a gyerek délután aludt. Igyekeztem előre készülni magamban, hogy amikor leülök írni, akkor már minden készen legyen a fejemben. Egyébként ez hatással volt a szövegre is. Valószínűleg ezért tudják a Rumini-mesék magukkal ragadni még a felnőtteket is, hiszen a munkamódszerem miatt nem volt időm mellébeszélni, mindig csak a lényegi dolgokat írtam le. Amióta a gyerekek iskolába járnak, könnyebb lett a helyzet, de ezzel együtt nagyon sok új ötletem is támadt, amelyek megvalósításához évekre lenne szükség.
– Számos klasszikus meséről ma már úgy tartják, nem jók, mert félelmet keltenek a kicsikben. Valójában mi a mese szerepe a gyerek életében?
– A gyerekek szeretnek mesét hallgatni, örömmel adják át magukat a mese világának. A mesék megmutatják, hogy különböző jellemvonásainkkal hogyan boldogulhatunk egy-egy helyzetben. Ez máig nem változott. A népmesék kortalanok, de a műmesék valóban elavulhatnak egy idő után. A kortárs íróknak meg kell találniuk azokat a stíluselemeket, amelyek a mai gyerekeket megfogják. Felgyorsult a világunk, ezért a gyerekek a lassan csordogáló történeteket már nem szeretik. Régen több volt egy mesében a melléknév, ma inkább az igék vannak túlsúlyban. Emellett a mai mesének viccesnek is kell lennie, ez pedig szintén korfüggővé teszi, hiszen a nyelvi humor és egy abszurd helyzet leírása a mindennapjaink valóságához kötődik, ebből indul ki. De minden mesének a valóságról kell szólnia. Ott kell lennie benne annak is, hogy az életben milyen nehézségekkel kell megküzdeni, és hogy ezekhez milyen tulajdonságokra van szükségünk.
– Könyveihez szervesen illeszkednek a képek is. Milyen a jó illusztráció?
– A gyerek minden mesének örül, de amíg ő maga nem tudja, hogy mi a giccses, az ízlésromboló, addig számára az elsődleges szempont az, hogy fél-e a mesétől vagy sem. Ha tetszik neki egy mese, akkor valószínűleg a rajzokat is szeretni fogja. Ezért a felnőtteknek tudatosan kell formálniuk a gyerekek ízlését, és olyan könyveket kell a kezükbe adniuk, amelyekben szép illusztrációk vannak. Persze olyan eset is előfordulhat, hogy a felnőttek által jónak ítélt rajzok nem tetszenek egy gyereknek. Én a gyermekeimmel együtt szoktam megnézni egy-egy könyvet, hogy lássák, a zöld fülű, lila kutyus miért nem szép, és ehhez képest mondjuk Kárpáti Tibor egyszerű rajzai miért jobbak.
– A Rumini világa rendkívül összetett, nekem többek között A gyűrűk ura vagy a Harry Potter jut az eszembe róluk. Voltak esetleg mintái?
– Közvetlen mintám nem volt, ám azt kár lenne tagadni, hogy mindaz, amit gyerekkorom óta olvastam – Dumas, Mark Twain, Kästner –, valamiképpen beépült a könyveimbe. Jól emlékszem arra is, hogy miért voltak izgalmasak számomra ezek a művek. De nemcsak az olvasmányélményeim működhettek bennem írás közben. Én mindig kalandos játékokat játszottam – eredetileg kaszkadőr szerettem volna lenni –, ez is hatással volt a későbbi könyveimre. Sok filmet is néztem. Egyszer például valaki – nem dicséretként – azt mondta, hogy a Rumini egy Indiana Jonesba oltott Jack Bauer gyerekeknek. Én ezt inkább elismerésnek vettem, mert pont ilyesmit szerettem volna írni.
– Mesélne egy kicsit az alkotás folyamatáról?
– Amikor a Rumini egyik-másik kalandját írtam, akkor először felállítottam egy kelepcét a hőseim számára. Nagy körültekintéssel úgy alakítottam a körülményeket, hogy teljesen kilátástalannak tűnjön a helyzet, s a szereplők semmiképpen ne tudjanak megszabadulni belőle. Persze tudtam, hogy hova kell majd eljutniuk, de hogy mi lesz majd a menekülés útja, azt csak ezek után találtam ki. Így nem véletlen, ha olvasás közben senki sem jön rá, mi fog történni, hiszen az sokáig még előttem is rejtély volt.
Különleges volt ebből a szempontból, amikor Rumininek két rossz lehetőség közül kellett választania. Balikót, a barátját ugyanis megcsípi egy skorpió, s a gonosz varázsló felajánlja neki, hogy az ellenszerért cserébe lopja el a ripacsok népétől annak féltve őrzött, éltető kövét, a Kamandukot. Sokáig gondolkodtam, hogyan döntsön Rumini, még Marék Veronikát is megkérdeztem róla. Végül arra jutottam, hogy reményt hagyva kell megírnom a megoldást, ami, úgy érzem, sikerült is.
– Miért lett levélregény a Rumini a Fényvizeken? Tervezi a történet folytatását?
– A levélregény egy játék. Én hiszek abban, hogy a gyerekek mindent képesek megérteni és megtanulni, csak megfelelőképpen kell tálalni nekik. Ezt küldetésemnek is tekintem. Amikor megírtam a Galléros Fecó naplóját vagy a Rumini Ferrit-szigeten című színdarabot, akkor kiderült, hogy a gyerekek mindkét formát szerették. Mivel kedvelem a levélregény műfaját – például Ljudmila Ulickaja Daniel Stein, tolmács című könyvét –, ezért már régen elhatároztam, hogy egyszer írok egyet. A Rumini-sorozatnak lesz még egy utolsó része, a Rumini kapitány. Ezt minél előbb meg kell majd írnom, mert a Rumini a Fényvizeken történetében nem varrtam el minden szálat.
– Most megjelent egyik könyvének viszont nem mesebeli lények a szereplői…
– Az Alma – a sötét birodalom kifejezetten nagyobb gyerekeknek szól. Ez egy sakkregény, amely izgalmas sakkfeladványokat is rejt, de nem csupán azok olvashatják élvezettel, akik tudnak sakkozni. Azok a tulajdonságok, amelyekkel egy sakkozónak rendelkeznie kell – összpontosítás, a saját hibák megfelelő értékelése, céltudatosság, áldozatra való képesség – mindenkinél fontosak. Ám a könyv legfőbb tanulsága, hogy a látszat ellenére semmi sem fekete és fehér, még a sakkban sem.
A Weöres Sándor-centenárium alkalmából felkértek, hogy írjam át prózába a Holdbeli csónakost. Igyekeztem megtartani az eredeti versbetéteket és tekintettel lenni az összes Weöres-féle utasításra, hogy a szöveg minél hívebb lehessen az eredetihez.
– Hogyan telnek a karácsonyai?
– A szentestét általában mindenki a szűk családjával tölti. Nálunk azonban egy kicsit más a karácsony, mint máshol. Ugyanis nemcsak a férjem és az én szüleim ismerik egymást régről, hanem a család más tagjai is. Ezért a nagycsalád – unokatestvérek, nagyszülők, keresztszülők – nálunk szokott összegyűlni, és együtt ünnepelünk.
Fotó: Kissimon István
