Joachim Jauer, aki 1989-ben a ZDF vezető kelet-európai tudósítója volt, már első mondataival történelmi kontextusba helyezte az egykori zugligeti eseményeket. Az NDK-ból a nyár folyamán tízezrek érkeztek Magyarországra, mert általánossá vált a remény, hogy innét Ausztrián keresztül Nyugatra távozhatnak. Visszatérni semmiképpen sem akartak, Magyarország pedig – noha az NDK ezt elvárta tőlünk – nem volt hajlandó kitoloncolni őket. Az NSZK nagykövetsége – ott százötvenen fértek el – villámgyorsan megtelt a menedéket kérőkkel, és működésképtelenné vált, a menekültek körében pedig eluralkodott a tanácstalanság. Az NSZK alkotmánya csak egyetlen német állampolgárságot ismert el, így a nyugatnémet államot gondoskodási kötelezettség terhelte. A képtelen helyzetet, amelyet tízezrek hontalanná válása, félelmei, teljes bizonytalansága jellemzett, a magyar származású Csilla von Boeselager és Kozma Imre zugligeti plébános segítségével sikerült megoldani. Ők ketten ugyanis már 1987 óta együttműködtek gyógyszerek és orvosi műszerek Németországból Magyarországra szállításának ügyében. A menekülttábor felállításáról szóló megegyezés – amelynek a német és az osztrák máltai szeretetszolgálat is részese volt – éppen augusztus 13-án, a berlini fal 1961-es megépítésének kezdőnapján született meg.
Wolfgang Wagner, az egykori táborvezető sokkal személyesebben beszélt, mint Jauer: egykori találkozásainak emlékét idézte fel. Elsőként napi körjárataiét, amelyek során mindig bátorításra váró honfitársakkal találkozott, akik tele voltak félelemmel, és gyakran mondták neki, hogy egyenruhás emberek velük még soha nem voltak annyira kedvesek, segítőkészek, mint a tábor máltai munkatársai. Megdöbbent – mondta el –, amikor azzal szembesült, hogy sok menekült mennyire híján volt bármiféle lelki támogatásnak, és hogy mekkora hála ébredt bennük minden jó szó, biztatás hallatán. Sokan még a szüleiktől sem tudtak elköszönni, mielőtt elhagyták az NDK-t. Egy kisgyerek így mesélt Wagnernek: „Képzeld el, öthat hegyet is megmásztunk anélkül, hogy apukámnak vinnie kellett volna – de nem akarunk ám Nyugatra menni!” Szavaiból egyszerre csendült ki gyermeki bizalom, kedvesség, és tűnt ki az, hogy olyan időket éltünk, amikor még egy gyereknek sem volt szabad egy „idegennel” teljesen őszintének lennie. Egy harmadik találkozás emléke pedig mindmáig megrázó az egykori táborvezető számára. Egy tizennyolc-tizenkilenc év körüli lány vágódott ki egy taxiból a tábor kapujánál, és amint észrevette őt, a karjába esett, majd keservesen sírni kezdett. Mint kiderült, repülőgéppel érkezett, és szörnyű eseményeken ment keresztül: az NDK határőrök a legkíméletlenebbül megmotozták, a repülőről pedig gépfegyveres rendőrök még az utolsó percekben is elvittek utazni készülőket. A terror fojtogató légköre, amely még az utolsó NDK-beli pillanatokat is félelmetessé tette számára, szabadulása után sem engedte, hogy megnyugodjon.
Peter Fürstenberg, a német máltai lovagok szövetségének elnökhelyettese hangsúlyozta, hogy bámulatra méltónak találta azt a rugalmasságot és gyakorlatiasságot, amely Csilla von Boeselagert és Kozma Imrét jellemezte. Azt, hogy náluk általában olyan rövid volt az ötlettől a megvalósításig vezető út. Ennek példájaként említette, hogy a zugligeti templom egykettőre képes volt átvenni a német nagykövetség bizonyos feladatait, és ennek érdekében a gyóntatófülkéket apró ügyfélszolgálati, útlevél-kiállító irodákká alakították át. A templom felajánlása karitatív célra egyenesen egy új német kifejezés, a „templomi menekült” születésének alapja lett. A felajánlás nem volt kockázatmentes: a környéket annak idején NDK titkosrendőrök hada ellenőrizte. Noha a magyarok „csak” keresztény kötelességüknek akartak eleget tenni, ez a politikai szerepvállalást is magával vonta.
Pomozi István, egy menekülteket befogadó család fejének szavai képesek voltak felidézni a ma már történelminek érzett események hétköznapokba ágyazott, családias vonatkozásait. Éppen akkor festették újra a lakást – emlékezett –, és emiatt nagy volt otthon a felfordulás. Ezért amikor a vasárnap esti misén Kozma atya arra kérte a híveket, hogy vállalják menekült családok elszállásolását, ők azzal a megszorítással jelentkeztek, hogy csak egy-két nappal később lesz szalonképes állapotban a lakás. Ám hiába voltak előrelátók, már másnap reggel csöngettek az első vendégek: három egyetemista. Így aztán éppen azok, az érkezők segítettek rendet tenni, akik tiszteletére a Pomozi család aznap és másnap még csinosítgatni akarta a lakást. Később egy házaspárt fogadtak be, velük mindmáig tartják a kapcsolatot. A pár tizenkét éves lánya kezdettől sokat játszott akkor nyolc hónapos fiukkal, a férj pedig mise után a közeli erdőben többször is gombát szedett, amit aztán együtt készítettek el. „Ahol ketten-hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” – idézte Jézus szavait Pomozi úr, annak érzékeltetésére, mennyi ajándék, öröm, szép és mindmáig szívmelengető élmény származott a döntésükből: a szándékból, hogy eleget akartak tenni az „idegen voltam, és befogadtatok” parancsnak.
– Féltünk még egymástól is, és csak nagyon óvatosan mertünk a többi táborlakóval szóba állni, mert arra gyanakodtunk, hogy Stasi-ügynökök vannak köztünk. Nem érzékeltük, hogy mennyi ember munkája, mennyi szervezés és jó szándék tette lehetővé, hogy a tábor lakói lehetünk – mondta Uwe Schiller egykori menekült. – A nyomasztó bizonytalanság a legerősebb emléke abból az időből, vallotta meg. És persze az az óriási felszabadultságérzés, amely akkor töltötte el, amikor Csilla von Boeselager szeptember 11-én bejelentette, hogy a magyar állam engedélyezi a továbbutazásukat. Schiller úr megköszönt minden biztató szót, kedves gesztust, amelyet annak idején, a kétségek napjaiban menekülttársaival együtt kapott. És evangélikusként külön is megköszönte azt, hogy Kozma Imre hozzájárulásával annak idején úrvacsorás istentiszteleten vehettek részt a zugligeti templomban. Ez még mélyebb értelemmel töltötte meg számára az atya azon szavait, hogy a szeretet minden határt megszüntet ember és ember között.
Fotó: Kissimon István
