Merre vagy, haza?  – Gondolatok egy fogalomról
Fotó: Cser István

 

Elsősorban a biblikus hátteret és az egzisztenciális tapasztalatokat igyekezett szem előtt tartani fejtegetésében Udvardy György. „Arról az alapvető és mindannyiunk számára meglévő tapasztalatról szeretnék beszélni, amely abban fogalmazódik meg: amikor a létet fölismerjük, ösztönösen otthon érezzük magunkat ebben a fölismerésben. Egyre inkább tágul a megismerés köre, ismerősként köszönnek vissza a személyek, tárgyak, események, s ez egyfajta biztonságot, otthonosságot nyújt.”
Ezzel a tapasztalattal együtt azonnal megérint bennünket egy másik, hasonlóan súlyos tapasztalat is: az otthontalanság érzése. S a kérdések egymást követik: miért éppen itt, miért éppen most vagyok? Miért nem máshol, hiszen annyiféle ember él a földön, annyiféle embernek dobban meg a szíve más érzésekre vagy más látványra, más hangokra, más ízekre, más tájakra – akkor miért nem máshol, s miért nem más vagyok én?
„Ebben az alapvető kérdésfeltevésben, amikor egyszerre érezzük, hogy itthon vagyunk, és mégsem, azonnal a következő gondolat emelkedik ki élményként: mindaz, amit kérdéseimmel kezdek fölismerni, nem tőlem van. Hanem kapom. Mindenre csak ráismerek, csak fölismerem. És mindaz, ami ehhez a fölismeréshez tartozik: a nyelv, a zene, a táj, az emberek, a szokások, mind-mind segítenek annak megragadásában, hogy ki az ember, mi a célja, mitől értékesek az emberi kapcsolatok, s mitől nem. Kialakul egy olyanfajta ismeret, amely mindannyiunknak személyes, legbensőbb tapasztalata, és ezzel együtt kialakul egy közösségi tapasztalat is mindazokkal, akik hasonló élményekben, hasonló fölismerésekben, hasonló tapasztalásokban részesülnek; egy idő után vonatkozik ez a múlt megtapasztalására is. Ebben az élményben fölismerjük egyszerre a jelenvalóság időtlenségét, de rögtön kinyílik az időbeli távlat, visszafelé a történelemben, kinyílik egy tágas tér, néhány embertől kezdve a több, a sokaság felé, mindazok felé, akikkel valamiféle azonosságot tudok fölfedezni a megismerésben.”
Léttapasztalatról van tehát szó, azzal együtt is, hogy más-más módon tudjuk megtapasztalni az emberi lét értékeit, mélységét, a közösséghez való tartozást, mégis vannak közös elemek a világ bármely pontján élő embertestvérünkkel. „Kialakul egy olyan élményrendszer, olyan fogalom, amellyel kapcsolatban azt érzem: itthon vagyok. Ez az enyém.”
Ne azt kérdezd, mit tehet érted a hazád, hanem hogy mit tehetsz te a hazádért – mondta John F. Kennedy. Udvardy püspök erre emlékeztetett, hiszen gyakran az ellenkezője fogalmazódik meg: mit kapunk, mit várunk, sőt, olykor mit követelünk a hazától? Csakhogy élő, eleven, kölcsönös kapcsolatról van szó, amelyben fölfedezzük magunkat.
„Ennek tetten érthető a bibliai vonulata. A választott népre gondolva: önmagában a kiválasztás, az ígéret, az egységes közösségi tapasztalat a legszemélyesebben formálja az embert. A szövetséghez, a hazához való tartozást így fogalmazták meg: haza – atyáink országa. Ennek hármas dimenzióját ismerhetjük föl. A haza jelenti azt a lakosságot, amellyel és ahol élek, elkötelezetten, szövetségi hűségben. Lelki vonulata – éppen a szövetség miatt –, hogy az igazi otthont, az igazi hazát a szövetségi hűség jelenti. S van egy jövőbe mutató, ígéret dimenziója.”
Mi az igazi haza? – tette fel a kérdést Udvardy György. „Az ígéret földje. Ahová eljutunk, ahová Isten bevezet minket. Ebben tapasztalja meg valaki a néphez való tartozást, melyet ugyanakkor egy hasonló súlyú kiszakadásélmény kísér. Gondoljunk Ábrahámra. Az Úr elhívja Ábrahámot: hagyd el a szülőföldedet, én elvezetlek arra a földre, amelyet kapcsolatunk révén neked teremtettem. Ugyanezt éli meg a választott nép az egyiptomi fogságban, illetve az onnan való szabadulásban. A választott nép számára az ígéret földjére való belépés egyben azt is jelenti, hogy annak földje szentté válik, mert Isten lakik ott. Ugyanezeket az elemeket mindannyian átéljük a saját népünkhöz, nemzetünkhöz való tartozásban is.”
A főpásztor így folytatta: „De sokkal inkább átéljük ezt az egyházban. Hiszen az egyház – mint az új szövetség új népe – ugyanezeket az alapvető élményeket erősíti meg. Krisztus mindannyiunk számára eszkatologikus valóságba helyezi a haza élményét. Az egyházban – Jézus tanítása nyomán – fölismerjük, hogy a mi hazánk a mennyben van. Jézus meghirdeti Isten országát, s arról tanít, hogy Isten országa nem itt, ott, amott van, hanem köztünk, bennünk él. De azt is tudjuk, hogy ez az ország, bárhol éljen is valaki keresztényként, még nem teljes. Erre a teljességre törekszünk, és hisszük, Jézus második eljövetelekor ez az ország nyilvánul meg, és mindenki, aki hozzá tartozik, benne fölismeri, és egyedül jól ismeri föl önmagát.”
Rezsőházi Rudolf, a leuveni egyetem emeritus professzora 1949-ben hagyta el Magyarországot. Belgiumban élte diákéveit, majd futott be egyetemi karriert, ott alapított családot, és már özvegyként tért vissza szülőföldjére nyolc éve. A professzor élete első húsz évében rendkívül hazafias nevelést kapott, s ezt a trianoni trauma határozta meg. Ennek az igazságtalanságnak akart véget vetni az akkori generáció. „A XIX. századi nagy költők, Kazinczy, Petőfi, Arany, Vörösmarty lángoló hazaszeretete járta át lelkünket.”
A háború után osztálytársaival, a budapesti piarista gimnázium tanulóival

„megtartottuk a hazánk iránti szeretetünket, nem fogott rajtunk az internacionalista ideológia, de fölfedeztük, hogy máshová is kötődhetünk, mint a hazához. Lehetünk lokálpatrióták, debreceniek, pécsiek, székelyek, de európaiak is vagyunk. Kultúránkat, értékeinket, szellemiségünket jórészben más európai országoktól kaptuk. Ezért mindannyian kissé franciák, németek, olaszok, spanyolok is vagyunk. Sőt, világpolgárok is lehetünk, mert hivatást kaptunk arra, hogy ezen a földön minden embert testvérnek tekintsünk. Ezek a különböző szálak jól megférnek egymás mellett.

Nem mondhatom, hogy nem lennék kevésbé magyar, mert szívemhez közelebb áll Szöged mint Veszprém. Amikor Amerikában vagyok, inkább európaiságom kerül előtérbe, mint magyarságom.”
Belgiumban tapasztalta meg, hogy hazának tekinthetjük azt az országot is, amely befogadott. „Lehetőségeket nyitott meg előttem, s munkámmal hozzájárultam a közjóhoz. Lehet szeretni két hazát is. A belga társadalomba való beilleszkedésemet gazdagító folyamatként éltem meg. Sok olyan szokást, gondolkodásmódot, nézetet sajátítottam el, melyek mellett kár lett volna észrevétlenül elmennem. Ez a kettősség nem osztja meg a lelkemet, sőt, szintézist alkot.”
A haza létezéséhez hozzátartoznak bizonyos közös szokások. Antropológusok állítják, hogy bármelyik asszimilációs folyamatban lévő nemzeti csoport kedvenc eledeleit őrzi meg legtovább. Az ágyvetés is másféle szokást követ nemzetenként, néha még tájak szerint is. „Sosem sikerült a belga szokáshoz alkalmazkodnom, mely szerint a pokrócot a matrac alá gyűrik. Ebben a tekintetben is megmaradtam magyarnak.” Majd Rezsőházi professzor így folytatta:
„Sajnos a hazaszeretetnek is megvannak a kilengései. Legsúlyosabbnak azt tartom, amikor a haza vallássá válik. Kisiskoláskoromban minden délben fölálltunk, és a következő imát mondtuk el: Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában. Akkoriban senkinek nem jutott eszébe, hogy Isten és a haza azonos szinten, ugyanannak a hitnek lett a tárgya, vagy hogy a föltámadás nemcsak Jézusra vonatkozik, hanem – ahogy a szöveg sugallja – a hazára is. Egyes nacionalizmusok káros hitvallássá olvadnak össze.”
A Délvidékről származik Bognár Attila mohácsi plébános, aki költőként is ismert. Személyes emlékeket idézett, szülőföldje, a délvidéki Bajmok második világháború utáni tragikus sorsát. A mindmáig temetetlen holtakat, akik Tito partizánjainak lettek áldozatai. „Az én hazám nemcsak a föld felett keresendő. Amikor valaki visszatér ősei földjére, első útja a temetőbe visz.”
Idézte XVI. Benedek pápát: a szülőföld több mint földrajzi hely, az a történelmi és kulturális környezet, az a közösség, amelyben az ember felnő, támaszt, biztonságot, iránymutatást talál.
Országokat lehet szabdalni, tépni, fércelni, összetákolni, a hazát nem. A haza olyan, mint az otthon. Oly sok minden teszi szerethetővé, s oly sok minden hiányozhat belőle, ám még­is az marad, ami volt. Ezután ugyancsak délvidéki társa, a jezsuita Horváth Árpád levelét idézte: „Holnap indulok haza Szabadkára. Múlt héten eladtam szülőházamat, most megyek haza pakolni. Kipakolni, elpakolni – örökre. Rakok majd egy nagy tüzet az udvar közepén, s elégetem a múltam. Anyu ruháit, apu régi kalapját, meg megannyi holmiját. A füzeteket és a tankönyveket a gyermekkoromból, meg sok más mindent. Az érzéseimről nem tudok mesélni.”
Szólhatunk e szavakkal a szinte alig megragadható valóságról: otthon, haza? „Ha a szó elégtelen is, mégis a költők tollából úgy emelkedik a magasba, mint az isteni Ige beszédes keresztfája a Golgotán.”
Andrásfalvy Bertalan néprajztudós feltette a kérdést: mit jelent a haza a néphagyományban? Anya, gyermek, testvér, család, helyi közösség, rokonság, falu – így épülnek egymásra, s ahol alul gyenge a kapcsolat, feljebb is gyenge lesz. Az ember kapcsolatokból él, ember és természet, ember és ember, ember és Isten között. Az ember és Isten kapcsolata összefoglalja az előző kettőt.
„A hagyományban kirajzolódik, hogy a parasztembernek a világot az a közösség jelentette, ahol lakott, amelynek nyelvét beszélte, amelynek pontos határai voltak. S ez a határ a faluközösségben szent volt. Olyan értelemben például, hogy megismertették a határt a gyerekekkel; a legénnyé avatást összekötötték azzal, hogy végigjárták a határvonalat, s a határjelekre ráfektetve jelképesen elverték a fiatalokat, akiket most legénnyé avattak. Ez a határ olyan szent volt, hogy aki nem a faluban született, nem tartozott az adott közösséghez, azt a határszélen temették el. Ez megmaradt később az egyházban az öngyilkosok esetében, akiket a temetőárokban földeltek el. De ami még fontosabb volt, hogy a határban – a határtól – mindenki erőt kapott. A határban élő emberek teljesítették embertársaik iránti kötelességeiket… A határ, az élettér olyan szolidáris közösség volt, mint egy család. Ez bomlott fel a XVIII. század végén, amikor a közös használatú földeket a földesúr magához ragadta.”
Kellermayer Miklós orvosprofesszort annak kapcsán kérdeztem, hogy egy politikus a haza baloldali értelmezéséről beszélt a közelmúltban. „Amikor nevet adunk valaminek, nagy kísértés zajlik bennünk. A névvel azt hisszük, abban a pillanatban a dolgot tudjuk is. Ez nagy kísértés: mi az az igazságtartalom, amelyet a névvel ki akarunk fejezni? Nincs jobboldali vagy baloldali igazság, csak abszolút igazság van, ezért ez a fogalom is – a haza – csak ebben a dimenzióban tisztázható.

Mit jelent a haza? Mi az igazság ebben a fogalomban? „A haza az élővilág, az élet egyik leglényegibb feltétele, fogalma. Ahhoz, hogy a sejtek társadalmában a sejt valamivé legyen, differenciálódjon, ahhoz hazájának kell lennie. Feltétel a hely, ahová beágyazódik a sejt. Az élet feltétele, hogy beágyazódjon, s ezáltal lesz valamivé, valakivé.

Ez a törvényi rend érvényes ránk, emberi személyekre is. Az első hazánk kilenc hónapon át anyánk méhe. Második hazánk a család, ahol találkozunk az anyanyelvvel, s ekkor derül ki, hogy ez a beágyazódás örök. A nyelven keresztül beágyazódunk a hazába. Ha nem ágyazódunk be, nem tudjuk talentumainkat teljesíteni. S a beágyazódás döntő mozzanata: akkor majd megtudjátok, hogy én az Atyában vagyok, az Atya énbennem, ti bennem és én bennetek. Az igazi hazánk Krisztus, s az Eucharisztián keresztül ágyazódunk be az Atyába.”