– Egy ilyen nagy és változatos terepen végigbiciklizni nem kis kihívás. Mi volt a legfontosabb tapasztalatuk?
V. I.: Aprólékosan megterveztük az utat, de mindenre így sem tudtunk felkészülni, nem is lehetett. Nem értük volna el Jeruzsálemet, ha nem hagyatkozunk a Gondviselésre, aki a legnehezebb szakaszokon a segítségünkre sietett. Ez volt a legmélyebb tapasztalatunk.
– Mit jelentett ez konkrétan?
H. Á.: A görög országúton például szétnyílt a biciklim lánca. Le is maradtam a többiektől, stoppolni kényszerültem. Tudtam, ha valaki föl is vesz, nem oldódik meg a gondom, a kerékpárt meg is kell majd javítani valahol. Míg ezen törtem a fejem, megállt mellettem egy teherautó. A sofőr látta, hogy mi a baj, s már vette is elő a szerszámosládáját. Ott, az út szélén megjavította a biciklimet. A másik nagy próbatétel szintén Görögországban volt. Három hétig úgy haladtunk Athén felé, hogy nem tudtuk biztosan, tényleg felvesz-e bennünket a hajó. Csak mentünk, tekertünk és bíztunk. Az indulás napján vált biztossá, hogy van helyünk a hajóra. De időnként a szálláshelyeken is „csodás” módon fogadtak bennünket. Emberek idejére, szakértelmére és figyelmére volt szükségünk ahhoz, hogy épségben megérkezhessünk.
– A kiszolgáltatottság vállalása a legtöbb ember számára nehéz feladat…
H. Á.: Ez így van, nekünk sem volt könnyű. De éppen ez adott lehetőséget a Gondviselés megtapasztalására.
– Gondoltak arra a nehéz szakaszokon: most kellene visszafordulni, vagy, hogy nincs erő továbbmenni?
H. Á.: Voltak mélypontok. A Tábor-hegyre menet a forróság annyira kimerített bennünket, hogy azt fontolgattuk, teherautóval megyünk tovább. Aztán átlendültünk a holtponton, és feltekertünk.
V. I.: Számomra a görög szakasz okozott nehézséget. Mindhármunknak megvoltak a sötétebb pillanatai, szerencsére mindenkinek máskor. Ezért is volt jó, hogy hárman indultunk útnak. Amikor egyikünk már feladta volna, húzta magával a másik kettő.
– Milyen volt meglátni végre Jeruzsálemet?
V. I.: Ez a pillanat mindannyiunk lelkébe bevésődött. Egy ötszáz méteres alagúton mentünk végig, amely az Olajfák hegye mellett vitt. Óriási forgalom haladt keresztül az alagúton. Hatalmas volt a zaj és a szmog. Egy járda maradványain toltuk a bicikliket. Egyszer csak kiértünk, és megpillantottuk a várost.
H. Á.: A képeslapokról ismert látkép fogadott bennünket a mecsettel, a templomokkal, a Sion-heggyel. Gyönyörű volt. Bár én a megérkezést igazán akkor éltem meg, amikor már az óváros utcáit koptattuk.
– Egy, a miénktől eltérő kultúrában jártak. Milyennek találták az országot, amely az arab, a zsidó és a keresztény világ ötvözete?
H. Á.: Sokkal elevenebbnek láttam az emberek hitét, mint Európában. Főként a muszlimok vallásgyakorlása az, ami lenyűgözött. Napjában ötször megszólal a müezzin, és napjában ötször Mekka felé fordulva imádkozik minden férfi. A hit számukra nem magánügy. De ez a zsidókról éppúgy elmondható. Elgondolkodtató volt, ahogy péntek este az egyik izraeli kisvárosban megállt az élet, bezártak a boltok, a szórakozóhelyek, autó is alig járt. Minden elcsendesült. A családok készülni kezdtek a szombatra. A keresztények vallásossága nem ennyire látványos, de szembetűnőbb, mint Európában. A szent helyek pedig, mint a Nyolc boldogság hegye, a Genezáreti-tó környéke erős nyomot hagytak bennem.
– Ez a föld súlyos konfliktusokkal is terhelt. Érzékeltek ebből valamit?
H. Á.: Én tartottam ettől az út elején, de nem voltak rossz tapasztalataink. Az arabokkal a találkozás mindig üdítő élmény volt. Segítőkészek voltak, barátságosak. Még akkor sem lehetett rájuk haragudni, amikor rájöttünk, mennyivel kopasztottak meg bennünket. Az üzletelés nagy mesterei. A zsidók is kedvesek voltak velünk. Többnyire azonban magyar gyökerű izraeliekkel találkoztunk, ezért nem teljes a képünk arról, hogy milyenek az országban élő emberek. Az arabok és a zsidók egymástól elkülönülve élnek. Főként vidéken. Jeruzsálemben lépten-nyomon gépfegyveres fiatal fiúkat és lányokat láttunk. Ez rám nyomasztóan hatott. Egyértelmű volt, hogy a békét fegyverek őrzik.
– Az utazás emlékére írtak egy könyvet is: Hat keréken Jeruzsálembe címmel. Az olvasók végigkövethetik a zarándoklat szakaszait, élményeit. Elindulhatunk ez alapján Jeruzsálembe biciklivel mi is?
H. Á.: Én nem beszélnék rá senkit. Egyedül pedig végképp nem tanácsos elindulni.
V. I.: Fontos kiemelnem, hogy mi szerzetesként mentünk végig az úton, és a szállásaink majdnem mind szerzetestestvérek házaiban voltak. Szerbiában is ortodox kolostorban laktunk. Ez rendkívül nagy könnyebbséget jelentett számunkra.
– Egy zarándokút vége a hazaérkezés. Ennyi élménnyel a szívükben milyen érzés volt ismét itthon lenni?
H. Á.: Én már nagyon vágytam haza. Jó érzés volt átlépni a bakonybéli monostor küszöbét.
V. I.: Bennem nem volt honvágy. Azt viszont lényegesnek tartom kiemelni, hogy haza kell érni testben és lélekben is, mert itthon van dolgunk. Egy ilyen zarándokút hosszú időre kihat az életünkre, a tetteinkre, a gondolkodásmódunkra. Engem abban erősített meg, hogy érdemes útra kelni. Bátorságot adott ahhoz, hogy merjek kockáztatni, mert a Gondviselés működik.
A zarándokút szimbolikus értelemben beavatás is. Minden világvallás ismeri. Lényege elérni azokat a szent helyeket, ahol az ember közvetlenebb módon találkozhat a természetfölöttivel.
Az iszlámban ez a hely Mekka, Mohamed próféta szülővárosa. A hinduizmusban a Gangesz partján fekvő Benáresz. A buddhisták és a keresztények esetében általában Buddha, Jézus Krisztus, Szűz Mária vagy egy bizonyos szent életének kulcsfontosságú állomása. A zarándokút társas esemény is, hiszen az út során találkoznak és tapasztalatot cserélnek a hívők. Gyakran olyanok, akik addig még nem ismerték egymást.
A keresztények a kora középkortól indultak el a szakrális helyek felé. Az utak célja, amelyek zömében a Szentföldre vezettek: a vezeklés, a lelki megtisztulás, betegségből való gyógyulás vagy bizonyos ügyért történő imádkozás volt. A zarándokok övét indulás előtt megáldották. Ruházatuk széles karimájú kalap, köpeny, bot és korsó volt. Útközben kolostorokban és zarándokházakban pihentek meg, a zarándokhelyen szállások várták őket.
Ma egyre többen választják a zarándokutak hagyományos, gyalogos módját. Sokan keresik fel ily módon Szent Jakab sírját, amely a spanyolországi Santiago de Compostelában található.
