Jézus feltámadása és mennybemenetele között hasonló folyamat játszódott le. A megrendült hitű, elgyengült, gyarló apostolok és a Mester között meg kellett történnie a kiengesztelődésnek, a tanítványoknak alakulniuk kellett. Nem volt egyszerű a feladat, s a mennybemenetel bibliai elbeszéléséből nyilvánvalóvá válik: sokan nem is sejtették, hogy e napok arról is szóltak, hogy Jézus már nem lesz többé velük jól ismert emberi valójában. A negyven nap párhuzamban áll a pusztai negyven évvel, amely a szabadulás és az új haza elfoglalása között telt el. A húsvét (szabadulás) ezen az időszakon át mutat előre pünkösd felé, az új haza, az egyház megszületése irányába.
Jézus mindvégig éreztette apostolaival, hogy jelenléte már másmilyen. Hol velük van, hol eltűnik a szemük elől. Felismerni sem egyszerű őt, amikor megjelenik. Apránként érezniük kellett, hogy a feltámadás nem arról szól, hogy ami korábban volt, most ugyanúgy folytatódik. Krisztus testén ott vannak a többé már el nem tűnő sebhelyek – ő az, de minden megváltozott. A kereszt, a szenvedés és a halál nem múlt el nyomtalanul. A feltámadás által ugyanakkor minőségi változás, lényegi „határátlépés” valósult meg: Jézus embersége meghaladott minden korábbi tapasztalatot. Benne az anyag (hisz valódi testben támadt fel, evett velük) elért egy olyan állapotot, amilyenre korábban még nem láttak példát. Ez nem pillanatnyi csoda, hanem valóban állapot. A mennybemenetel ezt rögzíti mintegy az örökkévalóságra: a fizikai kozmosz egy darabja, egy embertestnyi része elhagyja ezt a mindenséget, az „Atya jobbján ül”. Ez talán a leginkább szíven ütő és megrendítő felismerés.
Húsvét magában rejti a mennybemenetelt. A mennybemenetel előremutat pünkösdre. A nagy mozgás útszakaszai egymásba fonódnak, s hatalmas ívet írnak le: a tehetetlen, passzív matériától a fénnyel eltelt, elevenen eleven, cselekvő anyagig, a szenvedő és halandó testtől az átlelkesült, örökkön élő, Istenhez emelt valóig, az e világ idejébe és terébe foglalt Jézustól a megdicsőült, világ fölött ítélő Krisztusig. Mindez a kereszténység őstapasztalata: ahogy a zsidóság a pusztában, úgy mi ebben a negyven (és még tíz) napban születtünk szabad néppé, közösségé, egyházzá, a feltámadott titokzatos testévé, amelyet a Lélek tölt el, amelyben élet van, amely nem ismeri a szolgaságot, amely hitében és reményében átlát a halál sötét fátylán. Amely túlnő ezen a világon, hiszen feje, Krisztus már az Atyánál van.
