A kenethozó asszonyok aggódtak. Érthető. A közhatalom által ellenségnek tartott, gyalázatosan kivégzett személy sírjához igyekeztek. Mert felülkerekedett bennük a részvét és az emberi tisztesség. „Természetes gyengeségüket bátorságuk legyőzte, s az Úr iránt érzett részvétük” – ahogy a liturgikus szövegben énekeljük. Méltó eltemetést akartak biztosítani a hevenyészetten sírba helyezett Jézusnak. Aggódtak „a sírt lezáró kő elhengerítése fölött” is: ki fog nekik segíteni? De felesleges volt az aggodalom. Bejuthattak a sírba, és így bizonyosságot nyertek Jézus feltámadásáról. Egyrészt az angyal szavaiból: „Feltámadt, nincs itt” (Mk 16,6). Másrészt maguk tapasztalták meg, hogy üres az a hely, ahová a holttestet fektették (és látták a hátrahagyott síri ruhákat is). Igaz, ez számukra oly megrázó tapasztalat volt, hogy „remegés és rémület fogta el őket, és elfutottak a sírtól” (Mk 16,8). Ám aztán mégiscsak a feltámadás első hirdetői lettek.
Mert feladatot kaptak, hogy menjenek, mondják el a feltámadás örömhírét (Mk 16,7). Az isteni küldött, az angyal szavának engedelmeskedniük kellett. Ha nem is tüstént, de elvitték a világra szóló örömhírt az apostoloknak. Továbbadták nekik, és a történelem hosszú folyamatában így hozzánk is eljuthatott. Így tett már egyébként a feltámadás első tanújaként a megdicsőült Jézussal találkozó Mária Magdolna is. A másik evangéliumi beszámoló szerint pedig a kenethozó asszonyok – igaz, nagy félelemmel, de – „örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak” (Mt 28,8). Liturgikus énekeink még ennél is tovább merészkednek, amikor egyenesen arról szólnak, hogy az asszonyok bátorították az apostolokat: „Bátran hirdessétek, hogy feltámadt Krisztus Istenünk.” Továbbadták nekik az angyal parancsát, és buzdították is őket: „Az Uralkodó megtörte az enyészetet, és a pokolban levőket kiszabadítá bilincseikből; azért bátran hirdessétek, hogy feltámadt Krisztus Istenünk.”
A hit évében, amikor az evangelizációra is fokozottan odafigyelünk, különösen fontos, hogy tudatosítsuk kettős feladatunkat. Krisztus feltámadásának ismeretében tehetjük ezt. Egyrészt menjünk el – vigyük el az örömhírt – akár a föld végső határáig. Másrészt pedig mondjuk el – hirdessük – a hitünket megalapozó feltámadást. Nekünk már nem kell megrémülnünk, mint az asszonyoknak a sír előtt: kereszténységünk, egyházunk kétezer éves tanúskodása áll mögöttünk. Menjünk…, mondjuk meg…, életünkkel tanúsítsuk a nagy örömhírt: Krisztus feltámadt!
