Fotó: Mészáros Ákos
Finom korallszínű, lágyan redőző ruha áttetsző csipkegallérral, csodálatos érzékletességgel megfestve Stuart Mária Henrietta esküvői portréján. Ha közel megyünk a vászonhoz, megcsodálhatjuk e páratlanul nagy művész, Anthonis van Dyck hovatovább a tökéletességig fejlesztett stílusát. A XVII. század barokkos realizmusa elevenedik meg a Rubens-tanítvány ecsetje nyomán. Az aprólékos kidolgozás nem azonos a végletekig részletező naturalizmussal, amely a legtöbb esetben szándékosan brutálissá teszi az ábrázolt motívumot, és így sokszor inkább taszítja, semmint gyönyörködteti a nézőt. Erről itt szó sincs. Van Dyck kifinomult ízlése, arányérzéke, ragyogó komponálóképessége csak úgy árad a képből.
A festmény szépséges, ehhez nem fér kétség. A tízéves Stuart Mária Henrietta azonban kicsit koravén, azt lehetne mondani, karakteres, ámbár ez ízlés dolga. Látszik a festményen, hogy a képet alkotó mester jó viszonyban volt modelljével; jóindulat, valamiféle együttérzés sugárzik ebből a remekműből. Egy portré készítése közben elengedhetetlen a kapcsolatteremtés a modellel. László Fülöp, a XX. század elején alkotó, mára kissé elfeledett mester, aki több ezer portrét festett főként az angol uralkodó osztály tagjairól, legendásan jó beszélgetőpartner volt. Rubens, a nagy flamand festő, Van Dyck mestere, szintén remekül értett a kapcsolatteremtéshez. I. Erzsébet angol királynő mindig szívesen fogadta az angolul is beszélő, az udvari etikettet jól ismerő művészt, aki Fülöp király titkos tanácsosaként, követeként többször is járt Angliában.
De ki is ez a kislány itt a képen, akinek valószínűleg csak kevés ideje juthatott a játékra, és nagyon hamar ki kellett nőnie a gyermekkorból? A festmény az angol–holland szövetséget megerősíteni kívánó, 1641 májusában megkötött dinasztikus frigy alkalmából készült, tehát reprezentatív esküvői portréról van szó. A tizedik évében járó hercegnő a bal kezén jegygyűrűt visel, a ruháján lévő nagyméretű gyémántbrosst pedig házasságkötése alkalmából kapta férjétől, a holland helytartó fiától, az akkor tizennégy éves II. Vilmos orániai hercegtől. Látszik, hogy modell után készült a kép, és nem utólag, emlékezetből. A képmásnak három példánya ismert, a Szépművészeti Múzeumban kiállított a legmagasabb művészi színvonalú, amelyet élet után festett a művész – olvashatjuk a tárlaton, a festményt magyarázó szövegek egyikében. A második példányt a Windsori kastélyban, a királynő báltermében őrzik.
A Szépművészeti Múzeum kiállításán egy másik nagyon szép festmény is látható Van Dycktól: egy középkorú házaspárt ábrázoló kettős portré, amely 1617–1618 körül készült. A festő még húszéves sem volt, amikor a megrendelést teljesítette. A férj és a feleség egymás jobb kezét fogja, ez a mozdulat már az ókorban is a házastársi egyetértést jelképezte. A meghitt gesztus érdekes módon nem párosul örömteli arckifejezéssel. Van Dyck korán megnyilvánuló tehetségének bizonyítéka a fegyelmezett eleganciával ülő asszony megfáradt tekintetének és a férfi szemében tükröződő enyhe melankóliának az érzékeltetése. A mesternek ez a műve még szülővárosában készült, első londoni útja előtt.
A XVI. századi itáliai művészetelméleti író, Gian Paolo Lomazzo így írt az uralkodók reprezentatív képmásaival szemben támasztott igényekről: (…) valamennyi király és fejedelem méltóságteljesen szeretne megjelenni, és olyan dicsfényt sugározni, amely egész lényét nemesnek és tekintélyesnek mutatja. Ezért a festőnek az a feladata, hogy az uralkodók arcán mindig fokozza a tekintélyességet és a méltóságot oly módon, hogy elleplezi a természet adta fogyatékosságokat. E portréknak kettős elvárásnak kellett megfelelniük. Az egyik követelmény a modell minél valósághűbb ábrázolása, jellegzetes vonásainak jól felismerhető megjelenítése volt, a másik pedig a megfestett személy eszményítése, megnyerővé tétele, akár külső jegyeinek idealizálásával. Az uralkodói gyermekek megörökítésének igénye a szülők szeretetéből és büszkeségéből is fakadt, de a portrék elsődleges célja a dinasztiák reprezentálása és fennmaradásának biztosítása volt. A fiúkat általában a trón közvetlen várományosaiként ábrázolták, a lányok számára pedig úgy igyekeztek előkészíteni a rangjukhoz illő házasságot, hogy portréjukat elküldték egy másik uralkodói udvarba. A gyermekportrék gyakran utaltak az ábrázolt személy származására (például címerrel), erényes neveltetésére vagy jövendő pozíciójára (például uralkodói jelképekkel).
A kiállításon több más korabeli festmény is látható Van Dyck kortársaitól. Az egyik érdekes kép Margit Terézia infánsnő 1659 körül készült portréja. Ez a festmény Velázquez Las Meninas (Udvarhölgyek) című világhírűvé vált alkotásának köszönheti ismertségét. A nagy spanyol festő több képet is készített a bájos, ötéves, szőke, hosszú hajú infánsnőről. 1659-ben pazar kék ruhában örökítette meg Margit Teréziát. A festményt, amely ma a bécsi Kunsthistorisches Museumban látható, az infánsnő későbbi férjének, I. Lipót német-római császárnak küldték ajándékba. Juan Bautista Mazo, Velázquez tanítványa és veje erről a portréról készített másolatot. A képet a Szépművészeti Múzeum őrzi, s most Van Dyck festményeinek társaságában látható a Michelangelo teremben rendezett tárlaton. Mazo híven követte a mintaképet, azzal a kivétellel, hogy a ruha kék színét sárgás árnyalatokban játszó zöldre változtatta. A festmény az ecsetkezelést és más tulajdonságait tekintve is sokkal gyengébb színvonalú, mint az eredeti. Stuart Mária Henrietta portréját a festmény megvásárlása alkalmából rendezett kamarakiállításon láthatja az érdeklődő közönség, a Szépművészeti Múzeum gyűjteményének néhány más darabjával együtt. Van Dyck remekműve a múzeum októberben nyíló, Rubens és a flamand barokk című kiállításán is helyet kap majd.
