Soltész Miklós és Écsy Gábor, a magyar Katolikus Karitász országos igazgatója az adományt – a már meglévő kazánokat – december 12-én átadta Majnek Antal munkácsi megyés püspöknek. Közben bepillantást nyerhettünk a mindennapok valóságába is. Soltész Miklós államtitkár elmondja: „Néhány hónappal ezelőtt, amikor itt jártam Kárpátalján, hangzott el a segélykiáltás: nehéz télnek néznek elébe a magyarok, ruszinok és ukránok egyaránt. A hazai segélyszervezetek munkája mellett a legnagyobb elismerés az adományozó embereket illeti.”
Tudjuk, lassan egy esztendeje konfliktus dúl Kelet-Ukrajnában – közérthetően, közelebb az igazsághoz: háború folyik. A munkácsi Szent Erzsébet-szegénykonyhán járunk, amely az egyházmegyei karitász fönntartásában működik. Ide került az első kazán.
Geczinger Erika, a konyha vezetője mondja: „Mindennap felváltva főznek az önkéntesek. Az egy tál meleg étel mellett – vajas kenyér, tea és kompót is kerül az asztalra – fürdőt vehetnek nálunk az emberek, kimossuk a ruhájukat, s a tiszta ruhát – ha nem tudnak bejönni érte – hazavisszük nekik.” Száz adag ételt osztanak ki naponta, többségét kiszállítják az idős rászorulóknak, s jut a kórház rehabilitációs osztályára is. Az elfekvőnek nevezett helyen mondják a betegek: „A templom nem hagyja éhen halni őket.”
A konyhavezető reggeli élményével folytatja: „Egyre nehezebb lesz, jön a tél, mind több a hajléktalan. Ma is sok szerencsétlent láttam az utcán, s arra gondoltam, mit tehetnénk? Valami meleg helyet adni, ahol legalább megaludhatnának…” Jolán, kortalanságában megráncosodott asszony kanalazza a káposztás babot, majd elindul, ki tudja, hová – de legalább jóllakva. Ő is hajléktalan.
És „belebotlunk” a háborúba. „Ez nem a mi háborúnk – mondja Ceczinger Erika. – A ruszinok és az oroszok sincsenek a háború mellett. Három fiam van, szorongok, egyikük még katonaköteles… Mikor lesz vége a háborúnak? Nem tudom, nem tudom… Sok a menekült. Az előbb látta azt a távozó hölgyet? Dombaszból érkezett az egyik itteni ismerőséhez a háború elől. Itt eszik, s viszi az öreg néninek az ennivalót. A menekültek azonban vissza szeretnének térni szülőföldjükre.”
Majnek Antal munkácsi püspök arcán a derű mellett ott a rengeteg gond árnyéka. A háború kitörése óta mennyiben változott meg a helyzet? – kérdem tőle.
„Sokat romlott a szociális helyzet. A grivnya árfolyama folyamatosan zuhan, a fizetések ugyanakkor nem emelkednek, s örülni kell, ha valaki egyáltalán megkapja a járandóságát. Átszámítva tizennégyezer forint a nyugdíj. Az élelmiszer és az üzemanyag ára a kétszeresére, a gyógyszerárak a háromszorosukra nőttek. Szegény idős emberek, nem tudják, a nyugdíjukból kenyeret vagy gyógyszert vegyenek-e.”
Mit lehet erre mondani? Csönd. Dermedt csönd. Keletről egyre több menekült érkezik, erősíti meg püspök atya is. Mit tehet az egyház a magyar fiatalokért? A népesség arányában nagyobb számban hívnak-e be közülük a hadseregbe?
Mit mondhat erre: a hivatalos nyilatkozatok szerint kevesebb fiút…
Soltész Miklós és Écsy Gábor Szent Erzsébet-kenyeret nyújt át a szegénykonyhának – amely egyben melegedő –, ezzel is jelezve, amit a karitász igazgatója így fogalmaz: „A kenyerekkel a magyarországiak szeretetét hoztuk, amellyel segíteni kívánnak a nehéz sorban lévő kárpátaljai embereknek.”
Majnek Antal a jelentős adományt – a kazánokat és tüzelővásárlást – a következő szavakkal köszöni meg: „A zsoltárokban többször olvassuk: ha a szegény fölkiált az Úristenhez, Isten meghallgatja őt. De az Úristen is kiált: ki jelentkezik embertársa megsegítésére? Ezt hallotta meg az anyaország segítő szervezete, a magyar karitász, s rajta keresztül hoztak áldozatot a magyar emberek.”
Mintha megfordult volna a világ. Régebben a fatüzelés elől a korszerű gázfűtésre tértek át, ahol csak lehetett. Most meg a visszatérés jelentheti a meleg helyiséget. Ehhez tudni kell, hogy az intézmények – gyerekotthonok, rehabilitációs intézetek, iskolák – ipari áron, tehát négyszer olyan drágán kapják a gázt, mint a lakosság. A kényszer fordítja vissza az ott élőket a fához… s a félelem: ha egyszer nem érkezik Oroszországból a gáz.
Fehér Ferenc 2003 óta dolgozik a helyi karitásznál. Magyarországon tanult az okos tekintetű fiatalember, majd visszatért – hazatért. Vele is szóba kerül a háború: „Ukrajna politikailag és gazdaságilag már húsz éve bizonytalan helyzetben él. Sok embernek elege van abból, ahogyan bánnak velük, virágzik a bürokrácia és a korrupció.
Ukrajna százhetvenöt ország közül a száznegyvenkettedik helyen áll a korrupciót tekintve. Évek óta arról beszéltek a családokban: ez nem mehet így sokáig, előbb-utóbb forradalom lesz. S ez be is következett.”
Majd szomorúan hozzáteszi: „Orosz–ukrán hatalmi harc folyik. Közben az emberek – oroszok és ukránok – kulturálisan és gazdaságilag sokkal jobban összefonódnak egymással, mint más európai országok lakóival. Nem is tudom – ha Ukrajna esetleg valamikor bekerül az Európai Unióba –, hogyan szokják meg az európai munka- és életstílust, viszont az oroszokkal nagyon jól megértik egymást. Az utóbbi időben a média tovább szítja az ellentétet. Amerika szerepét jelentősnek látom, ők irányítják hátulról a dolgokat. Amerikának érdekeltségei vannak azon a vidéken, ahol a háború folyik, a gázkitermelő helyeken… Az amerikai alelnök egyik fia bekerült az egyik energiavállalat igazgatótanácsába… Lehet, hogy Amerikának politikai érdekeltségei is vannak, Ukrajnát a nyugati oldalra akarja állítani. Az oroszok meg nem engedik ezt. Putyin úgy véli, ha Ukrajna belép a NATO-ba, feszült helyzet alakul ki a közös NATO–orosz határ miatt. Egyik legfőbb kikötése, hogy Ukrajna ne váljon NATO-taggá. Az ukrán vezetőség viszont nem szeretne kimaradni.”
Átsétálunk a katolikus egyház Szent István Líceumába. Közben beszélgetünk. Valaki azt mondja: bár Kárpátalján közvetlenül még nem érzékelhető a háború, a családok rettegnek. Fizer Jenő szolyvai származású, édesanyja magyar, édesapja ukrán, anyai nagyapja szlovák. Ő maga ukránnak vallja magát. Egyházmegyés kispap, Kamenec Podolszkban tanul a szemináriumban. Január 17-én diakónussá, egy év múlva pappá szentelik, majd visszatér az egyházmegyébe. „A bátyám, Alexander hét hónapja szolgál Kelet- Ukrajnában katonaként. Naponta beszélünk telefonon, ahol most tartózkodik az egységével, pillanatnyilag nem folynak fegyveres harcok. De nem tudja, mikor térhet vissza. Mindennap imádkozom érte.”
„Sok szerződéses katona szolgál az ukrán hadseregben. Békében aláírták a szerződést, nem számoltak azzal, hogy közben háborús helyzet alakul ki – mondja előbbi ismerősünk. – Munkács a székhelye a 128-as hegyivadász dandárnak. Ezt a csapategységet vitték legelőször a harcok színhelyére, idén márciusban. Azóta folyamatosan a tűzvonalban vannak. Múlt héten kétszáz visszatért katonát fogadtak ünnepélyesen. Akik hazajöttek. Eddig harmincöt kárpátaljai katona halt meg keleten, köztük magyarok is.”
Az ukrán politika és a hírközlő szervek egyértelműen Oroszországot hibáztatják. Másféle véleménnyel nemigen lehet találkozni.
„Hosszan tartó háborúnak látszik. Olyan indulatokat keltettek, amelyeket hosszú idő alatt lehet csak lecsillapítani. Sokan arra gondolnak, a Dnyeszter melletti befagyott konfliktushoz hasonló helyzet alakul ki Kelet-Ukrajnában. S ez bizonytalan helyzetet idéz elő az országban és a nemzetközi életben is.”
A Szent István Líceumban mintegy hatvan magyar fiatal tanul. Külföldi támogatással elkészült az új szárny, az átadott két kazán a megnövekedett légtér fűtését biztosítja majd. Christofori Olga igazgatónő fogad, megmutatja az épületet. Néhány fiú tanítás után éppen takarít. Jó rájuk nézni, a biztonság szigetén érzem magam. Mint ahogyan a ráti Szent Mihály családi gyermekotthonban is.
Harminc gyerek él itt három épületben a nevelőszülőkkel. A negyedik családi otthon most épül. Az ide hozott kazán a központi épület fűtését szolgálja a jövőben. Több mint tíz helyre jutott még kazán, emellett száznyolcvankét családnak vásárolják meg a téli tüzelőt a magyarországi adományból.
Bíró Árpád és felesége, Mária vezeti a Gondviselés Házát. 2006-ban nyílt meg az első épület. Juhász Szilvia és férje két saját és nyolc nevelt gyermekkel él a kétszintes, szépen berendezett otthonban. Megilletődött, mégis mosolygós gyermekarcok. Filmen sem szeretnék látni olyan történeteket, mint amelyeket ők átéltek – mondja Bíró Mária. Biztonságot nyújtanak nekik, hogy érezzék: ez az otthonuk. „Hosszú folyamat, korábban egyik helyről a másikra vetődtek… S arra gondoltunk, ha hidegben kellene hazajönniük… Nagyon megijedtünk az ősszel.” Rövidesen üzembe helyezik a kazánt.
Bármennyire nehéz, bármennyire fenyegető is az élet mostanában Kárpátalján, mégis azzal a gondolattal járok azóta is, melyet a Gondviselés Házának falán olvastam: „Legszebb emlék a szeretet, amelyet mások szívében hagyunk magunk után.”
Fotó: Elmer István
