Mehta Mahlerrel
Fotó: Posztós János, Müpa

 

Az 1956-ban Bécsben tanuló, akkor húszéves Mehta a diáktársaiból zenekart verbuvált, és egy ausztriai táborban koncertet adtak a magyar menekülteknek. E rendhagyó karmesteri debütálása után egy magyar pap megáldotta, ami – a mester elmondása szerint – egész pályafutását végigkísérte. 1963-tól viszonylag gyakori vendég volt nálunk, különböző együttesek élén rendszeresen visszatért Budapestre. Az utóbbi időkben, 2005-től a Művészetek Palotájába: a firenzei Maggio Musicale zenekarával, az Izraeli és a Bécsi Filharmonikusokkal is.
Először huszonöt évvel ezelőtt, 1994. augusztus 11-én, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon láttam-hallottam élőben Mehtát és az Izraeli Filharmonikus Zenekart. Bartók Concertója és Mahler I. szimfóniája hangzott el, bemikrofonozva, erősítéssel a nyílt térben, akusztikai szempontból nem igazán ideális közegben. Valamennyi, Mehtával kapcsolatos koncertélményem – legyen szó az említett izraeli vagy a firenzei emlékről –, a pozitív rutinról, a zenei biztonságról és a korrektségről szólt. Egyedül közhelyes ráadásai bosszantottak, mert Brahms Magyar táncainak vagy Berlioz Rákóczi-indulójának rendszeres előráncigálása annyira siker­ori­entált, itthon már-már sértő aktus, hogy az eredeti, nagy egyéniségek nem engedhetnék meg maguknak. Persze, a gesztusérték! Felvételek sokasága bizonyítja, hogy Mehta operakarmesterként is egyike a legkiválóbbaknak. Ezt nálunk (eddig) személyesen sajnos nem demonstrálta, de odaát, a bécsi Staatsoperben állóhelyről követett Jérusalem-, Rienzi- és Aida-vezénylése ugyancsak emlékezetes maradt számomra.
És most magasan, vele indította idei őszi-téli szezonját a Müpa. Sokáig tart az óriási előadói apparátus bevonulása. Az Izraeli Filharmonikus Zenekar a pódiumon. Nincs hatásszünet, nyílik az oldalajtó, és belép Zubin Mehta. Nyolcvanhárom éves, az utóbbi években beteg is volt, több koncertjét lemondta. Megjelenése mégis megdöbbent. Nem számítottam erre, hiszen rajta nem foghat az idő. Törékeny, görnyedt, esendő. Óvatosan deresedő haja időközben nagyobb teret engedett a homlokának. Botra támaszkodik, lassan, tipegéssel biztosított léptekkel közelíti meg a pulpitust. Föllép rá, botját egy hanyag mozdulattal – talán nem így szánta – a lába mellé ejti. Rövid fészkelődéssel helyet foglal a bárszékekre emlékeztető, magasított, támlás ülésen. Nincs előtte partitúra: a zeneirodalom leghosszabb és egyik legbonyolultabb szimfóniáját fejből vezényli. Persze jól ismeri, Mahler előkelő helyet foglal el a koncertrepertoárjában. Nem húzza az időt, keze már a levegőben: elindul a csodás gomolygás. Apró mozdulatokkal dirigál, szinte csak maga előtt. Az elkövetkező kilencvenkilenc perc alatt csak egy-egy alkalommal fordul ki jobbra, balra, hogy a nagyszámú vonósszekciót instruálja. Dinamikai jelzései alig vannak, korábbról megszokott karmesteri elánja takarékos, lényegi mozdulatokra váltott. Ám minden megszólal: Mahler vertikális és horizontális tágassága, egzisztenciális nyugtalansága, banalitása, szépségideája, letaglózó, székbe préselő ereje… A zenekar magától játszik, de nem Mehta nélkül. Egyfajta szimbiózisban az ő benső meditációját váltják valóra. Több mint fél évszázada együtt, temérdek próba, pillantásokból is megértik egymást. Az idős karmestergéniuszok szeretik a végleteket, pályafutásuk végén legtöbbször Mozartot, Beethovent és Mahlert, Brucknert tolmácsolnak legszívesebben. Mahler szimfóniái mindig a teljességet, az élet egészét célozzák. Jól körvonalazható programzenék, összegző művek, amelyekkel vezénylőik egyúttal magukról vallanak. Talán ettől olyan megrendítők a késői nagy Mahler-előadások. 2004-ben Claudio­ Abbado vallott felejthetetlenül a Zeneakadémián a kilencedikkel; most Mehta teszi ezt hasonlóan meggyőzően a harmadikkal.
A harmincöt perces első tétel a legjobb filmzenék láttató erejének megelőlegezésével elképesztő fantasyvilágot tár fel. Hangulatváltásai, borzongató effektusai Richard Strauss műveiben köszönnek vissza. Éppen a végtelen térbe álmodott, olykor háttérből, takarásból szóló, különleges hanghatások, a leheletfinom pianissimók és a bombasztikus, falakat repesztő fortissimók miatt kell Mahlert élőben hallgatni. Nincs olyan hanghordozó, amely ennek a valóságát vissza tudná adni. Az Izraeli Filharmonikusok pedig fényesen, sértetlen egységben, tévedhetetlen pontosságú szólóhangszeres részletekkel képesek a közvetítésre. A harmadik szimfóniában ott van Dvořák lírája, Csajkovszkij érzelmessége, az alt szólista (Gerhild Romberger) a német dalirodalom esszenciáját hozza Nietzsche szavaival, a kórus (a Magyar Rádió Énekkara és Gyermekkórusa) mintha Humperdinck Jancsi és Juliskájának angyalian tiszta, naiv hitélményét idézné. Az utolsó tétel emelkedettsége wagneri: a Parsifal hit-remény-szeretet hármasa Mahler felfogásában. A kereszténységre nyitott, katolizált zsidó zeneszerző direkt hitvallásában a kételyt, félelmeket, bűntudatot feloldó, emelkedett „himnusz” nem a materiális, mulandó szerelemé, hanem a mindent felülíró, legmagasabb rendű érzelemé: a szereteté. Mehta – Mahler által – pályafutásának, sorsának történetét, művészi ars poeticáját, testamentumát adja át a bő másfél órában. Ez a mindig is az élvonalban jegyzett, első osztályú, majdnem zseniális karmester tán még soha nem volt ennyire teljes, ennyire őszintén kitárulkozó nálunk, mint ezen az estén, amikor „áttetszőségével”, látszólagos gyengeségével igazolta kétségbevonhatatlan halhatatlanságát. Ezek a hivatástisztázó rádöbbenések a lét legfontosabb, legszebb pillanatai. És a hálás, köszönetét kifejező közönség állva ünnepel. Utat. Igazságot. Életet.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..