Bobory Zoltán, a székesfehérvári Szent István Művelődési Ház igazgatója
A szóban forgó törvény abban a helyzetben találta a magyar oktatás és közművelődés ügyét, amelytől sokakkal együtt Reményik Sándor is óvta nemzetét, és figyelmeztette azokat, akik ezért a legtöbbet tehették. A negyvenes-ötvenes évek fordulóján végrehajtott durva beavatkozás, az intézmények államosítása, a keresztény szellemiség, a keresztény-katolikus kultúra szervezetének kivéreztetését elindító gyalázatos, halálosnak szánt érvágás volt. Nemzeti történelmünk talán egyik legkártékonyabb folyamata indult pusztító útjára azzal, hogy az „iskola” a kommunista-liberális ideológiagyártók és politikusok kezébe került. Olyan intézményrendszer épült ki nagyon rövid idő alatt, amelyik minden erejével és elkötelezettségével kiszolgálta ezt az ideológiát és politikát. A károk felmérhetetlenek voltak, és következményei csak nagyon lassan tisztulnak, szűnnek meg. Az egyházi intézmények visszaadása, az intézményrendszer lassú felépítése és működtetése jelenti ezt a húsz éve tartó folyamatot. Amiben sok-sok évtizedes történéseket igénylő eredmények születtek, talán éppen az ötven évig tartó elfojtás kiszabaduló energiáinak köszönhetően. Mint az Egyházi Közművelődési Egyesület egyik alelnöke, így az intézményrendszert és működését látó népművelő merem mondani, hogy – az anyagiak híján sokszor hősiesnek is mondható helytállásnak köszönhetően – az országban vannak olyan intézmények, amelyek az adott helyen meghatározó szerepet vállalnak az egyetemes magyar kultúra és a keresztény-katolikus szellemiség erősítésében. Ez is igazolja, hogy az egyházi intézmények újraélesztésének magvalósulása fantasztikus lehetőséget teremtett meg. Vallási, lelki, szellemi, kulturális, társadalmi közösségek létrejöttének, a keresztény-katolikus szellemiség „otthonainak” a lehetőségét. Amivel, ha élni akarunk és élni tudunk, és van lehetőségünk erre áldozni, nem kevesebbet érhetünk el, mint azt, hogy ezek az intézmények egy állomást jelentenek az emberek számára a templom felé vezető úton. A „templom és iskola” ügye a magyarság fennmaradásának pillére. Sajnos még nem jött el annak az ideje, hogy a politika önmérséklettel, az őt magát illető mértékben és módon szólna csak bele a közoktatás és közművelődés dolgaiba. Ha nem is kizárólagosan, de elsősorban a támogatás lenne a feladata, az életben tartás, mint a leginkább megtérülő, és a leghosszabban gyümölcsöző befektetés. És egyformán, kiegyensúlyozottan, arányosan segíteni minden intézményt, az egyházi fenntartásúakat is, amelyek a hitéleti kötelezettségeken kívül részt vállalnak az egyetemes magyar kultúra, az oktatás és közművelődés életének alakításában.
