Megjegyzések Pilinszkyhez

„Úgy szeretnék írni, mintha
tulajdonképpen hallgatnék.”

„Végül is egy maradt, az Evangélium
maradt velem, de az viszont úgy maradt
velem, mint egy kutya.”

„…egy néma csecsemő figyel egy néma
fát.”

Sokan írtak már – nálam avatottabbak – Pilinszkyről. Én most csupán a személyes gondolataimat fogalmaztam meg, kiemelve az életműből mindazt, ami számomra fontos. Sokat fogok idézni Pilinszkytől, legtöbbször szó szerint. Mégsem mindig jelzem, hogy mi származik tőle, és mi nem. Mert ebben az írásban tulajdonképpen úgyis ő beszél.

A szentség közvetítője a léttel közvetlen kapcsolatban levő művész

Sokan misztikusnak, misztikus ihletettségű költőnek tartják Pilinszkyt. De miként misztikus ő? Mint Keresztes Szent János? Nyilvánvalóan nem. A misztikus azért beszél a transzcendensről, mert közvetlenül megtapasztalta. Ezt a tapasztalást igyekszik átadni azoknak, akik még nem jutottak el idáig. A közvetítés értelmében a művész is lehet misztikus. Átveheti, átveszi a misztikus szerepét, de maga nem misztikus a szó szoros értelmében. Több lehet a teológusnál – aki elvileg szintén a transzcendens közvetítője –, de míg a teológus pusztán ismeretet közöl, addig a művész az általa megélt igazságot adja át.
Talán kijelenthetjük, hogy mára megváltozott a misztikus tapasztalhatóság. Federico Ruiz Keresztes Szent Jánosról írt művében megjegyzi, hogy másként volt misztikus a kármelita hagyományt követő Kis Szent Teréz vagy Edith Stein. Egyikük sem követte, mert nem tudta – mert nem lehetett – követni a nagy elődöket. A mai kor misztikusai egészen a keresztig, a pokolra szállásig tudnak beszélni a krisztusi útról, de mintha arról nem lenne közvetlen tapasztalásuk, hogy mi van azután. A feltámadás beérkezettsége, öröme rejtve marad előttük. Pilinszky is tudott a művészet és a misztikus tapasztalás hasonlóságáról és különbségéről: „A teremtésben és a megtestesülésben alászálló Istenség útjának lefelé szálló ága: a költészeté, a fölfele szálló ága: a misztikáé… végül is mindkét mozgás egy és ugyanaz.” Az ihletről írja: „fájdalmas, nehéz; végre a dolgokat nézi önmaga helyett. Ezt az állapotot azonban csak a szent bírja sokáig, állandóan. Nála az Isten-közelség kivételes állapot. De ki tud erről beszélni? Egyedül a szentek ismerik ezt.” Figyelemre méltó, hogy bár önmaga számára az írást a valósághoz (a transzcendens valósághoz is) közelebb kerülés egyedüli lehetőségeként fogta fel, mégis azt mondta, a szentek számára az írás visszalépést jelent egy csökkentett életbe. Az írás nem metafizikai megvalósítás. Inkább arról van szó, amit Hölderlin úgy fogalmaz meg, hogy költőien lakozik az ember. Az írás, a művészet lehet az emberi létezés tere, sőt maga a létezés is, de mégiscsak puszta lét marad. Egy ponton túl pedig a megfogalmazhatatlan következik.
Eredete és lényege szerint minden művészet vallásos. Az imitatio Christi egyetemes fogalom, s nem csak vallásos, de morális, sőt esztétikai elv is. Így lehet Pilinszky számára Bach zenéje „elsősorban Isten-bizonyíték, a centrum sodrása, a központ ereje”. Ugyanakkor nem csak a kifejezetten vallásos művészetet tartotta alkalmasnak a transzcendens felidézésére. Beckettről írja, hogy Elesettek című műve olyan módon vallatja az evilágit és az időbelit, ahogyan csak Istent faggathatjuk az öröklétről. A színházat eleve szakrális művészetnek tartotta.
A szent transzparens. Átragyog rajta Isten, de maga a szent nem látszik. A jótett és az imádság egy földi valóság kiürítésével kívánja fölidézni, lehetővé tenni Isten transzcendens valóságának átragyogását. Szövevényesnek tűnő feladat. Mégis sokan gyakorolják. Tömegesen a gyerekek és a nehéz testi munkások, akiket pozicionális vagy szituációs szenteknek nevezhetnénk. Simone Weil még idesorolta a szerencsétleneket is. Ahol nincs gőg. Még alázat sincs.

Intenzitás – evangéliumi esztétika

Mi az intenzitás? Mitől sugárzó egy szöveg? Csak körülírni tudom. Formai tisztaság, világosság, hitelesség, mélység jellemzi egyszerre. Az evangéliumok még ezen is túl vannak. Ha alkalmas vagyok rá, elsőre elhallgatok, majd megrendülök. Aztán égetni kezd. Nem tudok szabadulni a hatása alól. Ezután nem tudok szabadulni tőle magától sem. Az intenzív szöveg az élet fordulópontjainak megértésére alkalmas. Sőt, ezekben az időszakokban minden más szöveg – még ha előtte értékesnek, fontosnak is tartottuk – kiüresedik. Sokszor csak ekkor jövünk rá, hogy mi intenzív, és mi nem az. Ahogyan Pilinszky is tapasztalta a háborús időkben: a vonat ablakán szépen sorban kirepültek a világirodalom nagyjai. Az evangélium viszont maradt. De az aztán úgy maradt, hogy nélküle nehéz lett volna tovább létezni. („Mint egy hűséges kutya”)
Minden leírt szövegnek ilyennek kellene lennie. Vagy hasonlónak. Ha ez sem megy, legalább ezzel a szándékkal kellene írni. Pilinszky ezt mondja: „Az előző kor keresztény irodalma a kegyelemről írt. Nekünk kegyelemből lehet csak írnunk. Egyedül Isten irgalmából. Különben el kell hallgatnunk.” Vagy máshol: „Úgy szeretnék írni, mintha egy halálraítélt volna a lektorom.”

Jézus soha nem írt, csak egyszer a porba. Mégis: egyedül ő írt, és mi írunk a porba. Egyszerűen, mint a hegyi beszéd. De mikor fog szóhasználatunk egybeesni Jézuséval? Ez, és nem kevesebb az evangéliumi esztétika. Alapvetően nem formai, hanem tartalmi megközelítés.

A keresztény művész – amennyiben az evangéliumi esztétikát követi – nem mesteri ábrázolója kíván lenni hősének, hanem felebarátja, s nem szerencséje, hanem veresége óráiban akar a legközelebb férkőzni hozzá. A klasszikus művész maszkot visel, a keresztény mezítelen; a klasszikus művész mester, a keresztény irgalmas szamaritánus. Ezt az esztétikát a közvetlenség jellemzi.

Valósághiány – valóságérzék

Pilinszky többször elmondta, hogy a marginalizált, a valóság szélére taszított tárgyakra figyel. A kidobott lavór „sírására”. Számára az írás intenzitását megelőzi a valóság tapasztalatának, megélésének intenzitása. Rilkére hivatkozva emlegette több interjújában: az ember egyik tragédiája, hogy a tények elrejtik szeme elől a valóságot.
„A művészet lehetőség, hogy fiktív síkon létrehozzon valami valóságosat” – írja Simone Weil. A modern kort ugyanis a valósághiány jellemzi. A metafizikai romlást a bőrünkön érezzük. Valahogy vissza kell adni a dolgok ontológiai státuszát. A művész nem téveszméktől akar megszabadítani. Hátrább – és mégis előbbre – lép. Magát a valóságot hozza létre. Azt, ami úgyis van. Csak, mivel nem vesszük észre, ezért nincs. Mint Van Gogh cipője vagy szalmaszéke. Neki ezeket le kellett festenie, hogy legyenek.
De hogyan lehet egyáltalán így írni? Talán úgy, hogy ne összefüggésükben, hanem keletkezésükben lássuk a dolgokat. A költőnek – de tulajdonképpen bármilyen írásmű létrehozójának – úgy kell látnia a dolgokat, mintha semmit sem tudna. Pilinszky hasonlata erre az, amikor a gyerekkocsi sátra alól egy néma csecsemő figyel egy néma fát. A tapasztalás teljessége ez, ahogyan a gyerekek mindent teljes valójukkal tesznek. Amikor figyelnek, akkor egész lényükkel teszik. „Nem azt a fát, amit látunk, s elbűvöl, hanem azt a fát, mit ihletünkben pillantunk meg, kell megírnunk. Hogy nem a valóság? Ne féljünk ettől: a valóságtól legmesszebb a másolat áll. Minden valóság, de a másolat a leghalványabb valóság.”
És ezt a valóságtudatot Pilinszkynél a kereszténység élezte ki. Nem a győzedelmes, hanem az alázatos.

Önazonosság

Többször kérdezték Pilinszkytől, hogy katolikus költőnek tartja-e magát. Erre mindig azt válaszolta – egy belső, nem látható mosollyal –, hogy ő költő és katolikus. A líra nem úgy hitvallás, mint egy nyilatkozat. Ez csak akkor lehetséges, ha a költő a szenttel párosul, mint utoljára talán Assisi Szent Ferenc személyében. Bernanos írja: „Világnézetünket csak akkor szolgáljuk, ha nem szolgáljuk ki.”
A vele készített beszélgetésekről jegyezték meg többen, hogy ezek is műalkotások. De hogyan lehet egy beszélgetés során úgy figyelni, hogy – amennyiben aztán lejegyzik – egy önálló mű szülessék? Bizonyosan az is közrejátszik ebben, hogy Pilinszky nagyon komolyan vette a vele beszélgető másik embert. Ha ostoba kérdést tettek fel neki, arra is komoly választ adott. Ennek leginkább az lehet az oka, hogy Pilinszky mindig jelen volt önmagában, azonos volt önmagával. Átlátszó személyiség volt. Ha írt, önmagát írta le. Az önismeretről viszont ezt írta: „Nem önmagunkat, hanem Istent kell megismerni. Önismeret lényegében nincsen.” Messze van ez attól a mai kereszténységtől, amely sokszor inkább valamiféle pszichoterápiára hasonlít. Érzelmes és felszínes, ahol az ember önmagát állítja a középpontba. Az üdvözülés az önmagunkkal való azonosulás holtpontján Istennel való találkozásunk: a többit nem tudjuk.
Tudta, hogy nincs kihagyható lépés. Mindenkinek meg kell szabadulnia élethazugságaitól ahhoz, hogy tovább jusson. Nem az önismeret kedvéért, hanem az önmagunkkal való küzdelem miatt kell szembenéznünk magunkkal. Pilinszky is küzdött. Az alkohollal, a magánnyal, a cigarettával. Életének egy időszakában napjait felajánlotta azoknak, akiket szeretett. Ha kevesebbet ivott vagy dohányzott, azt – mint szenvedélyein való túllépést – nekik adta. Szinte soha nem sikerült teljesen absztinensnek maradnia. Mindennap meg kellett élnie saját erőtlenségét és tehetetlenségét.

A tan-szerűség hiánya

A keresztény tanításról mondta Pilinszky, hogy csak néhány sarkalatos pontját ismeri, és ezekbe kapaszkodik. A dogmatikus jellegű ismeret hiányzott belőle. Szinte soha nem hivatkozik teológusokra. Felvetődhet a kérdés: akkor most mi van a tanítás konkrét megfogalmazásával? Pilinszky, anélkül, hogy tételesen ismerné a teológiát, egyfajta művész-misztikus metateológiát művel. Keresztény alapokon próbált elsősorban a léthez, a valósághoz – és ezen keresztül Istenhez – közelebb jutni. Általánossá ez nyilvánvalóan nehezen tehető. Ha ma valaki a teológián túl akar kerülni, akkor menthetetlenül alatta marad. Ugyanakkor ez a művészeti nyílegyenes ösvény nem megvalósítási út. A végső cél elérése azért csak hiányzik.
Pilinszky meg is fogalmazza ezt a dogma-nélküliséget: „nem lehet definíciókra törekedni, mert a drámai lét nyitott”. Mivel a bűnnek nem ismerjük az okát, csak a hatását, ezért tragikusan nyitva kell maradnunk. Nem zárhatunk le semmilyen tapasztalatot, ismeretet. Aki teljes bizonyosságra törekszik, az olyan, mint a féltékeny szerető. Üresség marad a kezében és a szívében. A dolgok nem tűrik, hogy kifosszák őket. A kereszténységet úgy fogta fel, mint a legalapvetőbb ugrást a bizonytalanságba: „Eldobni minden biztosítékot és ellensúlyt. Nyitottnak lenni. Feltétel nélkül. Kozmikusság és időtlenség. Mert kereszténynek lenni annyi, mint gyökértelenné válni.” Nem hagyományellenesség ez, viszont antikonzervatív, amennyiben a konzervatív le akarja rögzíteni magát. A megszerzett ismeretek mögé menekül, miközben azt gondolja, hogy egyedül az ő birtokában van az igazság, a többi ember csak bután tévelyeg. A konzervatív léthelyzetet tartotta veszélyesnek: „Ők egy transzcendens világ kiüresedett romjait lakják, élőnek hazudva egy múzeum hideg oltárát. Sokszor úgy tűnik, hogy az ő szívüket már csak egy súlyos bűn mozdítja meg, mivel az éj elől oltárokkal bástyázták el magukat.”

Sokan azt gondolják, hogy a vallásosság, a kereszténység ellentettje az ateizmus. Pedig az igazi kérdés nem akkor merül fel, ha Isten létéről, hanem akkor, ha a létezés értelmén vitatkozunk.

Pilinszkyt lét-érzékenysége az alászállás ama pontjáig vitte, ahol maga a létezés vált abszurddá. Ugyanakkor nem akarta feloldani az abszurditást, mert nem tehette. Ezt írja: „Akár az egzisztencialisták az erkölcsöt, én akkor is a hitet választom, ha egy szava sem igaz, a lét abszurdumára, s egye nyilvánvalóbb abszurdumára ez az egyetlen méltó válasz. Egy másik abszurdum, mely, ha nincs is, erősebb annál az abszurdumnál, amit a puszta lét jelent. A kettő kizárja egymást. „A bölcs ember semmit sem fed el, tagad le a lét föloldhatatlan nehézségeiből, nyomorából, ellentmondásaiból. Ezek ellenére hívő.” Ezért lesz az írás is kockázat. Nem a biztosra, hanem a bizonytalanra esett Pilinszky választása. Ez a diabolikus, nem lerögzített művészet vonzotta: „A realista a valóságból indul ki. A szent is, de ő fölfele lép. A realista a starthelyzetet aeternizálja. A diabolikus művészetben a továbbjutás láza a vonzó. Beindítja a metafizikai láncreakciót. A realista művészt a kispolgári paradicsom klasszikusra álcázott megelégedettsége fenyegeti.”
Az abszurdból megközelített Isten nem győzedelmes. Az Újszövetség egyetlen definíciója Istenről: „az Isten szeretet” (1Ján 4,8). Pilinszky istenképe erre alapul. Isten legmélyebb lényege a szeretet. A világot épp ezért nem tanításával váltotta meg, hanem szenvedésével. Nem Istenként, hanem emberként. Azért szenvedésével, mert ez a szeretet legvégső határa. Tanítás, szenvedés, ugyanannak a szeretetnek egyre mélyebb megnyilatkozása. Azt az Istent, aki a szeretet, azért kell itt mindenekfölött szeretnünk, mert ő az egyetlen, aki a semmibe öltözve van jelen. Isten itt nem az, akinek semmije sincs, hanem az, aki nincs. Ő az abszolút hatalomnélküliség, aki mellett még egy atom fizikális ereje is mázsás súly. S mégis: ő az egyedüli realitás. Hatalom és realitás egymást kizáró fogalmak? Simone Weil írja: „Isten teremtése lemondás. Isten teremtő aktusát lemondással utánozzuk. A szellemi alkotás centrálisan lemondás az életről. Aminek külső képe – de már az alkotás szintjén – beöltözés a dolgokba, a tények szegénységébe.”
A filozófia – és a spekulatív teológia is – ott kezdődik, ahol a szeretet végződik. A szeretet sose kérdezi: miért? Oly evidens számára a szeretett lény léte és létezése. Gondolkodás a szeretet is, de a tiszta létezés elsődleges szenzációjának szintjén; egy olyan ismeret, mint mondjuk Bach zenéje.

Léttapasztalat – drámai jelleg

Dosztojevszkij Karamazov testvérek című művében Iván szenvedő gyerekekről szóló történeteket gyűjt. Számára az ártatlanok szenvedése semmivel sem igazolható. Isten azért nincs, mert semmivel sem tudná igazolni a gyermekek szenvedését. Jobb tehát neki, ha nem létezik. Ezt a gondolatmenetet követi Camus, amikor filozófiailag is megfogalmazza, hogy a lét azért abszurd, mert a szenvedésre semmilyen elfogadható választ nem lehet adni. Még kitalálni sem lehet elfogadható magyarázatot, pedig talán ez lenne még a legkönnyebb. Ha viszont a lét abszurd, az egyetlen hiteles cselekedet ennek megszüntetése, vagyis az öngyilkosság. Iván felvetéseire a hívő Aljosa nem válaszol semmit. Dosztojevszkij itt szinte a lehetetlenre vállalkozik, amikor a verbális érvekkel a hallgatás intenzitását próbálja szembeállítani.
Pilinszkyt is mélyen érintette a szenvedés kérdése. Néhol annyira a középpontba kerül, hogy azt hihetnénk, Krisztus szenvedésénél is inkább a szenvedésen van a hangsúly: „Az ártatlanul szenvedő gyermek az ő megjelenése a teremtésben: egyfajta inkarnáció. Ezért pulzálhat tovább a világ.” Tudta, hogy nem lehet Iván kérdéseire ugyanazon a síkon válaszolni: „A szenvedés meghaladja értelmünket. Ez az igaz szenvedés egyik fő oka is. Nem enyhíti a belátás. Egy ártatlan gyermek a világ bajaira szintén a tiszta szenvedéssel válaszol. A mocsokra tisztasággal felel.” Camus tiltakozását túl intellektuálisnak tartotta: megbotránkozik az idegen kivégzésén, de Jézusén nem. Így viszont megmarad a szenvedés – és vele együtt a létezés – abszurditása. Három különböző megközelítést találunk nála. Talán csak vágyakozott a cselekvő hit mások számára létező megoldására:    „a hitetlen öngyilkosságával szembe egyedül a cselekvő hit állhat.” Vagy máshol: „a cselekvő hit számára az öröklét nem a lét magyarázata, hanem maga a létezés.” Közelebb állt hozzá a másik véglet: a létezés abszurd, de a hit is az. „A hit abszurduma: egyedül a hívő meri szemügyre venni az élet teljes értelmetlenségét, s egyedül aki ezt belátja, képes a hitre… Jézushoz képest az anarchisták is akadémikusok. Létünk abszurditásában ő nem kereste az öngyilkosság kiegyenlítését, hanem felülmúlta magát az abszurdumot.” Mint költő mégis Aljosa válaszának – vagyis hallgatásának – megfogalmazásában találta meg a saját hangját: „Úgy szeretnék írni, mintha tulajdonképpen hallgatnék… hazátlanabb az én szavam a szónál. Nincs is szavam.” Máshol ezt írja: „az én költői nyelvem valamiféle nyelvnélküliség.” Egyszerre hallgatni és beszélni. Vagy beszélve hallgatni és hallgatva beszélni. Egy darabig csak pulzál e kettő között az ember, majd megállapodik úgy, hogy már a középpontban van.  Ez az, amiben a legközelebb jutott a misztikusokhoz. A megfogalmazásban. Annak belátásában, hogy nem lehet szavakba öltöztetni sem Istent, sem a létezést. De mivel a költészet nyelven innen van, mégis meg lehet tenni. Mégis beszélni kell róla. Mert a megközelíthetetlennek látszó Isten szóvá tette magát.
Az apostolok reakciói: a kereszthalál után a menekülés. Nem beszélni semmiről. Inkább elmegyünk halászni, csak ne keljen rá gondolni. Hiszen lehetetlen elmondani, mi történt. „Részletek egy megíratlan passióból. Első mondat: nem történt semmi.” A mennybemenetelnél némán nézik az eget.  Pünkösd napjától pedig hirdetni kezdik az evangéliumot.
„Ez a szeg az a szeg is lehetne.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.