Ternyák Csaba egri érsek a kiállításon végigtekintve XVI. Benedek pápa gondolatát idézi: „»Mi maradna Európából, ha elvennénk belőle azt, amit a kereszténység hozott létre!« A gótikus székesegyházak, a múzeumok és művészi alkotások, amelyeket a keresztény hit inspirált, a kontinens legvonzóbb értékei közé tartoznak. A pápa nyomán mi is megkérdezhetjük: mi maradna városainkból és falvainkból templomaink, egyházi, kulturális értékeink nélkül? Éppen ezért az a célkitűzésünk, hogy településeink megőrizzék régi kulturális identitásukat.
Gyöngyös katolikusai is hálásak lehetnek a Gondviselésnek, amiért ilyen szép számban megmaradtak régi értékeik. A mai város számos olyan tulajdonságát őrzi, ami miatt az előttünk járók is szerették. Hiszen a Szent István király alapította egyházi eredet soha, még a török idők alatt sem szakadt meg. Köszönhető ez a ferences atyáknak, a jezsuita szerzeteseknek és a Gyöngyösről származó négy püspöknek, akik mindig nagyvonalúak voltak városuk iránt.
Köszönet jár a mai gyöngyösieknek is! Nemcsak szokásaikban, nemcsak családjaikban, templomaikban és iskoláikban őrzik és viszik tovább katolikus elkötelezettségüket, hanem egy olyan kiváló kezdeményezést is felkarolnak, mint a liturgikus tárgyak ezen gyűjteményes kiállítása” – fogalmazott beszédében Ternyák Csaba egri érsek.
Miközben az Almásy család mennyezeti freskókkal díszített egykori nagytermében az ötvösremekek szépségét csodáljuk, Juhász Ferenc plébános felidézi a katolikus plébániának és a kincstárnak is helyet adó épület történetét.
A barokk palotát a város életében jelentős szerepet játszó gyöngyösi nemes, Almásy Pál koronaőr 1784-ben építtette. A napóleoni háború idején két alkalommal is ebbe a házba menekítették a Szent Koronát. Erre a történelmi eseményre hivatkozva Guba Pál piarista tanár javaslatára kapta a palota a ma is használatos Szent Korona-ház nevet. Ő volt az alapítója az egyházi gyűjteménynek, ő gyűjtötte a város és a plébánia történeti értékeit, amelyekből az egyházmegyei kincstár létrejöhetett. A palotát, részben közadakozásból, 1934-ben vette meg a Szent Bertalan-templom plébániája.
„Nem tudom, ki hogy van vele, de én szívesen megyek vissza a múltba, tárgyakat nézegetve vagy könyveket lapozva – mondja tekintetét egy-egy kiállítási darabon feledve Ferenc atya. – Közben arra is gondolok, hogy a tárgyak nemcsak önmagukról beszélnek, hanem azokról is, akik előttem nézegették, lapozgatták, használták őket. A Szent Bertalan-templom tárgyai évszázadok alatt gyűltek össze anélkül, hogy tudatosan gyűjtötték volna őket. Egyszerűen csak szükség volt rájuk, ezért készültek. A legszebb liturgiák részei voltak mindig. Ma is sugárzik belőlük az a fény, amellyel használat közben az imádság beragyogta őket. A fém hideg ragyogása helyett ez lett számukra az igazi ragyogás. Ez az a láthatatlan nemes »anyag«, melynek fényét ma is tükrözik. Gondoljunk csak bele abba, hogy minden egyes tárgy használatához külön imádságot rendelt az egyház, s amit imádkozva érintenek, az maga is imádsággá válik!
Közös sorsuk együtt is, egyenként is jel számunkra. Hiszen Gyöngyös városa történelme során sokszor vált a tűz martalékává, de ezek a tárgyak megmaradtak vagy újjászülettek. A háborúk pusztításait kalandos úton élték túl, sok esetben az akkor élők emberfeletti áldozatvállalásának eredményeként” – idézte fel a múltat beszédében Juhász Ferenc plébános.
(Gondoljunk csak a templom kincseinek regénybe illő történetére a második világháború idején. Az egyházközség három tagja elhatározta, hogy a benyomuló szovjet csapatok elől elrejtik az értékes tárgyakat. Elásták azokat, és megesküdtek, hogy amíg a szovjet csapatok hazánkban állomásoznak, senkinek sem árulják el a rejtekhelyet. A műkincsek 1944 és 1967 között a templom tornya alá ásva, elfalazva várták a szebb napokat. Mivel azonban a szovjet csapatok itt tartózkodása a vártnál is hosszabbra nyúlt, a rejtekhely ismerői közül pedig időközben ketten elhunytak, félő volt, hogy a titok a még élő szemtanú halálával sírba száll. Ezért az akkori plébános hosszas rábeszélésére a kincsek harmadik őrzője elárulta, hogy a nagytemplom egyik lépcsőzete alatti üregbe rejtették el az értékeket.)
„A kiállítás létrehozása és a tárgyak gondozása, körültekintő rendbetétele egy sorba emel minket elődeinkkel, akik gondoskodó szeretettel őrizték ezeket a kincseket. Azt tettük, amit elődeink is tettek velük” – hangsúlyozta a plébános.
Amint a kiállítási kalauzban olvashatjuk páratlan a kincstár ötvöstárgyakból összeállított gyűjteménye. A vitrinekben kelyhek, XVI–XVII. századi úrmutatók, XV–XVII. századi talpas keresztek, ci bóriumok tekinthetők meg. A gyűjtemény legkorábbi darabjai az úgynevezett filigrános kelyhek. Évtizedek óta foglalkoztatja a kutatókat, hogy hol készülhetett a kiállított hét – szinte teljesen egyforma –, filigrán díszítésű kehely. Úgy vélik, hogy a Felvidékről származnak, vagy – mivel technikailag hasonló módon készültek – gyöngyösi mesterek műhelyeiből kerülhettek ki, valamikor 1500 és 1510 között. A megsodort drótszálakra különféle rajzolatok szerint forrasztották fel az apró golyócskákat, melyeket bőrtűnek is neveztek. Magyarországon a múzeumi gyűjteményekben csak két-három darabot őriznek ezzel a díszítéssel. Ezért is páratlan a gyöngyösi sorozat.
A városon végigpusztító számos tűzvész áldozatai leginkább a textilek, azaz a miseruhák voltak. Nem csoda, hogy a kincstár anyagában, a nagytemplom sekrestyéjében összesen tizenkét olyan miseruha maradt fenn, amelyeken megcsodálhatók a korábbi évszázadok kedvelt díszítései. A templomi zászlók is megsínylették a tűzvészek pusztítását.
A XVII. század óta gyarapodó, hatszázötven kötetes könyvgyűjtemény ékes bizonyítéka a hívők és az egyháziak könyvek iránti érdeklődésének, műveltség iránti igényének. A többségében latin és német nyelvű szövegeket tartalmazó kötetek mellett megtalálhatjuk itt a magyar könyvnyomtatás számos értékes darabját is. A Szentírások, misekönyvek, történelmi témájú kötetek mellett evangéliumi kommentárokat tartalmazó, szentek életét bemutató kiadványok is láthatók a polcokon. Fellelhető itt Bonfini történeti munkája, Szent István életrajza egy 1767-es kassai kiadásban, valamint egy 1658-as kiadású latin–német és görög szótár is.
A gyűjtemény fontos részét alkotják a plébánia működésével kapcsolatos hirdetőkönyvek, az egyházmegyei körlevelek, az érseki levelek és körlevelek. Ugyancsak jelentősek a nem is mindig könyv alakban őrzött végrendeletek, házassági engedélyek iratcsomói.
A fejlesztés eredményeként megvalósult, s a mai kor igényeinek mindenben megfelelő, látványos egyházi gyűjtemény méltán remélheti, hogy maradandó élményt nyújt nemcsak a hazai, de a külföldről érkező látogatók számára is.
Fotó: Cser István
