Mit fog hozzá szólni? Hogyan is kezdjem? Azt hiszem, mindannyian feltettük már magunkban ezeket a kérdéseket. De aki túllépett rajta, és megérezte Isten mindent megbocsátó szeretetét, a gyónás felszabadító erejét, lelkének megtisztulását, a megszabadítás kegyelmét és örömét, az tudja, hogy a fent leírt nehézségek mit sem számítanak. Az tudja, hogy öröm és jó gyónni, őszintének lenni, terheinktől megszabadulni, vigasztaló szavakat, bátorítást kapni. Az tudja, hogy érdemes volt betérni, és érdemes lesz mindig. Kevesen tudják, hogy a bűnbánat igazi szentsége a keresztség: megtérni, azaz „meghalni önmagunknak (a bűnnek), és élni Krisztusnak”. Minden gyónás ehhez az első szentséghez és a megszentelő kegyelemhez csatol vissza, Isten újból a szentségre hív, a szentségre vezet. Ezt a szentséget is, mint a többit, Jézus adta: „Feltámadása után az apostolokra lehelt, és ezt mondta: Vegyétek a Szentlelket, akiknek megbocsátjátok bűneiket, meg lesz bocsátva, akiknek nem, azoknak nem lesz megbocsátva.” (Jn 20,21-23) A szentgyónás mai formája hosszú évszázadokon keresztül alakult ki az egyházban. Az ősegyház gyakorlata a gyónással kapcsolatban egészen más volt: nem templomban, hanem kis közösségekben, házaknál jöttek össze, és itt a közösség egésze előtt nyilvánosan bocsánatot kértek a héten elkövetett bűneikért, azokat bevallották, és imádkoztak egymásért, hogy megerősödjenek. (Jelenleg ennek az egyszerűsített formája van meg a szentmisében, amit bűnbánati résznek és nem gyónásnak nevezünk, mert igazi bűnbevallás nincs, és ezért nem is helyettesíti a szentgyónást.) A későbbiek folyamán ez változott, és a bűneitől szabadulni akaró személy ötven nappal húsvét előtt a püspöknek vallotta be bűneit, aki nem oldozta fel, hanem poenitentiát (bűnbánó gyakorlatot) szabott ki. Ez legtöbbször böjt volt, ami ma is fegyelmező eszköz, segíti az embert testileg-lelkileg fegyelmezetté válni. Ez a böjt akkor sem valamiféle büntetés volt, hanem segítség, aminek igazi értékét pont a bűnös ember kapta. A feloldozást a bűnös nagycsütörtökön kapta meg, a visszafogadás püspöki kézrátétellel történt a közösség előtt. Az V-VI. századtól szükségessé vált a lelkivezetés, mert azt egyház sok helyen már nem tudta elvégezni a poenitentia adását, illetve a visszafogadást. Ezzel kialakul az úgynevezett fülgyónás. Ma az egyházban ezt a fajta személyes gyóntatást végezzük, amihez jó, ha kapcsolódik a lelkivezetés is. A keresztény ember szentségre törekszik, és ennek az egyik leglényegesebb része a megtisztulás, mely a keresztség szentségében kezdődik el igazán. A szentgyónás, a bűnbánat szentsége mintegy „helyreállítja” a keresztséget, a megszentelő kegyelmet. Szent Ferenc a következőket írja erről: „És bűnbánatot kell tartanunk, mert senki sem üdvözülhet e nélkül.” A gyónás Isten kegyelmét közvetíti, mely által gyökerében szeretne megszabadítani minden bűnömtől, ezért a gyónásnál konkrétan is kérhetem tőle, hogy melyik bűntől szabadítson meg. A szentgyónás és a lelkivezetés kapcsolódása nagyon fontos és lényeges, mert ez segíthet leginkább az életszentségre. Személyesen nekem szól Isten üzenete, segítsége. A beszélgetés mindig egy-egy konkrét előrelépés és visszatekintés: mi történt eddig, hogyan tovább. Kívánom minden testvéremnek, hogy megízlelje a gyónás-lelkivezetés szépségét, édességét, és ebben sohase akadályozzák az emberi gyarlóságok.
