A szertartás végén a résztvevőket egy-egy kagylóval – a zarándokok jelvényével – ajándékozták meg az egyesület munkatársai, majd együttesen megtekintették a Magyar Camino zarándokútról szóló kiállítást. A napi programot szalonnasütés, tábortűz, képmeditáció és esti ima zárta. Másnap, a reggeli szentmise után a zarándokok elindultak a nógrádi vár felé, ami a Gyöngyök útjának következő állomása. A középkorban a zarándok útvonalak mentén szálláshelyek, templomok, egész városok épültek. A gyöngyök jelképezik az útba eső templomokat, kegyhelyeket. A Gyöngyök útja ugyanakkor egy lelki program is. A résztvevők a tizenhárom kilométeres, erdei utakon vezető gyaloglásuk erőfeszítését a vándorok, a magyar nemzet talpra állásáért ajánlották fel.
„Nemzetünk nemcsak gazdasági, hanem erős lelki válságban is van – mondja Illyés Erika az egyesület tagja, amikor az út kezdeti szakaszán megpróbálok lépést tartani vele. – Néha elfog a tehetetlenség érzése, s olyankor nem marad más csak az ima, hogy belekapaszkodhassak Istenbe – folytatja. – Én legjobban a zarándoklásban tudom kifejezni kéréseimet, felajánlásaimat, vágyaimat Isten felé. Az erőfeszítés, a lemondás, az áldozat, a lélek mellett a testnek is egyfajta imádsága. Az úton lévő ember, háta mögött hagyja lakóhelyét, kiszakad a hétköznapokból, megéli a teljes szabadságot, a természetben sokkal közelebb kerül önmagához és Istenhez. Van ideje végre, hogy elgondolkodjon, elcsendesedjen… Talán a legfontosabb, hogy az időközben megkapott soksok energia és kegyelem mellett, kézzel fogható a gondviselés jelenléte, működése is. Ismeretlen emberek ajánlják fel segítségüket, mindig kerül elém étel, mindig van hely, ahol álomra hajthatom fejemet. A váratlan találkozások, események erőt adnak, hogy visszatérve a mindennapi életbe, a hétköznapokban is keressük ezeket a jeleket, és éljen bennünk a remény, ne essünk kétségbe, amire pedig manapság egyre hajlamosabb az ember. Bízom benne, hogy az út végére lélekben, elszántságban, akaratban még jobban megerősödöm, s nagyobb hasznára leszek a szűkebb, de a tágabb közösségnek, a nemzetnek is.” A gyalogút szélesebbre vált, ritkul a fák lombja, a beözönlő napfény elriasztja az időnként támadó szúnyogokat. „Eleinte pöröltem Istennel, amikor az út hol több, hol kevesebb megpróbáltatását el kellett viselnem” – csatlakozik hozzánk Roszel István nyugdíjas tanár, aki nemrég tért vissza a máriacelli zarándokútról. – Ilyenkor együtt jár a megpróbáltatás és az öröm. Nem jelent semmit, hogy csípnek a szúnyogok, hogy rossz idő esetén ki-be jár a víz a cipőnkben. Úton vagyunk, haladnunk kell a legfontosabb cél, az Istennel való találkozás felé.”
A tanár úr lassan hátra marad, de kicsit távolabbról továbbra is követ bennünket. „A csendben olyasmit is bevall magának és Istenének az ember, amiről másnak soha nem beszélne” – visszhangzanak bennem szavai…Ma már megszelídült, türelmesebb, elfogadóbb lett mások gyengeségeivel és a maga „butaságával” szemben. Istennel a csenden keresztül tud kommunikálni, ezért inkább magányosan szeret gyalogolni. Az út nehézségeit, viszontagságait a nemzetért és idős édesanyjáért ajánlotta fel. Csendben bandukolunk tovább, csak léptünk nesze és távolabbról egy-két madárhang hallatszik. Egy idő után megszólítom Gáll Zsófiát, aki szintén tagja a zarándok egyesületnek. „Az első győzelem magunk felett, hogy hátra hagyjuk otthoni kényelmünket, s nekivágunk az ismeretlennek – mondja mosolyogva. – Gyalogol az ember, majd egy idő után szépen lecsendesedik, s kinyílik a szeme a külvilág és önmaga belső világa felé. Már az nagyon sok mindent megérlel az emberben, hogy természetes környezetben, emberi tempóban halad célja felé. Ezt sokszor elfelejtjük, mert a hétköznapi életben járművekkel száguldozunk, két hét alatt akár a földet is megkerüljük. A teremtett voltunkban kapott tempónk napi húsz, harminc, legfeljebb ötven kilométer. Be kell látnunk, hogy ennyit bírunk. Az emberi határok felismerésének döbbenetes ereje van!” Belátom én is, hogy erőm most csak az erdő széléig tartott. De látom továbbra is a célt, mert tudom, hogy az igazi út akkor kezdődik, amikor e mostani már véget ér.
