A Kárpát-medence olvasztótégelyében, egymás mellett élő magyarok és szlovákok – annak ellenére, hogy különböző nyelven beszéltek – teljesen azonos módon tudtak gondolkodni, azonos volt a politikai nemzettudatuk. Bizonyíték erre – kicsit előreszaladva a példák között – az evangélikus szuperintendens, Krman Dániel imádsága, amelyet 1707. március 8-án mondott el szlovák nyelven, Zsolna főterén, amikor megáldotta Rákóczi vitéz tüzérparancsnokának zászlóit. „Jézus Krisztus, tedd meg, hogy e zászlók nyomában a megnyomorított Magyarhonra sok jó fakadjon, hiszen hazánk valaha az országok dísze volt…” Ennek a fohásznak a legszebb magyar hazafias imádságok között is ott lehetne a helye… Lépjünk vissza azonban néhány évszázadot a történelmi időben, s nézzük meg Cirill és Metód imádságait, melyeket a mai szlovák nemzettudat és a szlovák politika magáénak vall, s velük a kontinuitást akarja bizonyítani. Ha ez így van, akkor természetesen méltónak is kell lenni hozzájuk… Így imádkozott Szent Cirill: Jön majd Jézus Krisztus,
„hogy egybegyűjtse a népeket…
Mert mindenkinek meg kell ismernie Istent.
Ezért halljátok, ti, szlávok:
Ez az ajándék tényleg Istentől való”…
Az evangélium örömhírét korán olvashatták anyanyelvükön a szlávok. Helyénvaló és nagyszerű, ha ezt idézik, ezt imádkozzák a szlovákok. Idézzük azonban Szent Metód legendájának azt a részletét is, amelynek tankönyvekben lenne a helye. „Amikor a Duna-táj vidékére érkezett, látni kívánta őt az uhorsky (magyar) király. Bár sokan mondták neki, hogy nem szabadul tőle kínok nélkül, mégis elment hozzá. Úgy fogadta, mint püspököt illik fogadni, tisztelettel, méltósággal, vidámsággal, és társalgott vele, miként ilyen férfiúval illendő. Megölelte, megcsókolta és nagy ajándékokkal bocsátotta el, mondván: Emlékezzél meg rólam mindig, tiszteletreméltó atyám, szent imáidban.” A szlovák szakirodalom nem tagadja, hogy a legendában említett „uhorsky”, a magyarok királya lehetett. Sőt! Az említett Krman szerint a szlovákok ősei hívták be a magyarokat, hogy felszabadítsák őket a morva uralom alól. Az első összefüggő szlovák nyelvemlék is imádság. Bak Gáspárt, a magyar anyanyelvű, kiszolgált katonát Mátyás király kinevezte szepesi nagyprépostnak. Pappá szentelése után hazatért Padovából, és temploma megáldásakor a hívek szlovák nyelvű könyörgését leírta magának egy pergamendarabra: „Először könyörögjetek az Úristenhez békéért, jó időjárásért, a papi és világi rendekért, szentatyánkért, a császárért, (magyar) királyunkért, Mátyásért, mindazokért a hívekért, akik imáikba foglaltak engem, és alamizsnáikkal is segítettek diákságom alatt.” Pázmány Péternek köszönhető, hogy a mai szlovák irodalmi nyelv alapjának számító közép-szlovák nyelvjárásban az Esztergomi Rituáléban olvashatók a keresztelés, a temetés, az esketés szertartásai. Szőllősi Benedek Pázmány intenciói alapján készítette el a magyar és a szlovák Cantus Catholicit. Az énekeskönyvben magyar és latin, illetve szlovák és latin énekek találhatók, és Pannóniában énekelték azokat. Akár Bornemisza Péter is leírhatta volna magyarul, amit a török veszedelem idején Magyarhon sorsán aggódó szlovák históriás énekek szlovák nyelven megfogalmaztak:
„Uramisten, engedj szebb időket látnunk,
Magyarhon királyát Budán viszontlátnunk…”
A felföldi szlovákok egyöntetűen álltak ki Rákóczi mellett, s a katolikusok mindig Máriát hívták segítségül. Nem szabad elfeledkezni Rudnay Sándorról, Esztergom újjáépítőjéről, az érsekség visszahelyezőjéről, aki nagyon szép szlovák nyelvű prédikációkat mondott híveinek, s aki Palkovics György kanonokkal együtt rendkívüli módon támogatta a szlovákok nyelvi és nemzeti öntudatra ébredését és a Biblia szlovákra fordítását. Rudnay édes hazánk szent ereklyéjének nevezte Szent István koronáját. A reformkorban meginduló magyar nemzetté válással egy időben erősödtek a szlovák nemzeti mozgalmak is. A hungarus Kárpát-medencéből magyar Kárpát-medence lett, a régió népei asszimilálódtak. Ezt a nagyon sajátságos folyamatot csak megfelelő alázattal és odaadással lehet megítélni. A Hétfájdalmú Szűzanyától, a szlovák nemzet patrónájától és a Magyarok Nagyasszonyától, Cirilltől, Metódtól és Szent Istvántól segítséget kell kérnünk, nem pedig viszályt szítani velük. A szlovák művelődés – amely tulajdonképpen Magyarország művelődése szlovák vagy biblikus cseh, tehát szláv nyelven – része a hungarusnak, a magyarországiságnak. A történelem folyamán erősen összefonódott a két etnikum. Akárhogy is akarnánk a szlovákok, nem tudnak megszabadulni hungarus voltuktól, s akárhogy is akarnánk mi, magyarok kisajátítani a Kárpát-medencét, nem tudjuk megtenni, mert az itt élő etnikumok közreműködése nélkül nem létezne a Regnum Hungariae kultúrája. Nem mehetünk el közömbösen a visszatetsző jelenségek mellett. Rájövünk majd, hogy a nemzeti értékeket bevetve, összefogva a magyar és szlovák közösen sokkal jobban ellent tud állni az erkölcsi, globalizációs rontásnak, mint ha ezt külön vagy egymás ellenében tennék. A káros befolyásoktól csak a szeretet védheti meg az embert. Szeretetben élve soha nem lesz képes arra, hogy egy másik ember, egy közösség ellen erőszakkal lépjen fel. Szlovák zarándokoknak mondta II. János Pál pápa 1996-os győri szentmiséjén, hogy „történelmetek szorosan összefügg a magyar történelemmel. Mind az örömteli, mind a szomorú események szolgáljanak tanulságul döntéseitekhez… Kérem a jóságos Istent, hogy a közös keresztény hit kapcsolja össze a két nemzetet a béke és a szolidaritás jegyében.” Egy szlovák plébános, Karol Moravcik szerint a szabadság Európában a szlovákoknak csak a csehekkel, a lengyelekkel, a magyarokkal együtt létezik. Lehet, hogy közben felismerik: Esztergom, Mariazell és Prága a szlovákoké is. Nem véletlenül jelentette ki a két ország püspöki kara 2006. június 29-én Esztergomban, hogy bocsánatot kérünk egymástól és megbocsátunk. Mit és hogyan kell megbocsátani? Ennek bemutatására kell vállalkoznia a két ország tudományos életének, keresztény értelmiségének egyetemes anyaszentegyházunk keretében. Ezt ismerteti Esztergomban, a Magyar Sionon, a Szent Adalbert Központban folyó előadás-sorozat.
