Megannyi segítőkész, melegszívű ember él közöttünk
Fotó: Lambert Attila

 

A bölcsészvégzettségű Bánkövi Dorottya és az operatőrképesítésű Kámán Albert húszas éveikben járó barátok. Hazug – ezzel a címmel készítettek kisjátékfilmet, amelyet a cannes-i filmfesztivál kísérőprogramjában mutattak be, s amely a Los Angeles Film Awards három elismerését – legjobb dráma, elsőfilmes rendező, színésznő – érdemelte ki. A párkapcsolat kudarcáról és önbecsapásról szóló alkotást Bánkövi Dorottya és Kámán Albert együtt írta; utóbbi a rendező, operatőr, vágó feladatkörét is magára vállalta, előbbi egy cameo­szerep erejéig játszik is benne. A lapunknak adott páros interjúban a film keletkezését ismertetik és sikerét próbálják megfejteni, de karrierjük egyéni állomásairól is szót ejtenek.

Miként indult a közös történetük: miként vált munkakapcsolattá az ismeretségük?

Bánkövi Dorottya: Öt éve ismerkedtünk meg. Mindketten a Mediacom nevű, időközben megszűnt cégnél dolgoztunk, de igazából én csak gyakornok voltam egy hónapig. Egy olyan kosárlabdakupán találkoztunk, amelyen a média különböző területein dolgozók vettek részt. Akármilyen meglepő, én is játszottam!
Kámán Albert: Odamentem hozzá interjút kérni. Nagyon szimpatikus hölgynek tűnt. A rokonszenvből barátság lett, aminek már az elején megfogalmaztuk, hogy szeretnénk egy közös projektet. Író, operatőr és rendező, ezek a leosztások adva voltak, hiszen én régóta a film világában mozgok, Dóri pedig az irodalom rabja. Eleinte nagyjátékfilmben gondolkoztunk, aztán rájöttünk, hogy első körben – az egyszerűbb kivitelezhetőség érdekében – talán egy kisebb lélegzetvételű munkát kellene tető alá hozni. Számtalan tervünk volt arra, hogy mit írjunk. Végül a Hazug forgatókönyve volt az, amely megvalósult. Volt egy jobb periódusom, akkor összeraktam a történetet, amit Dórival közösen fejeztünk be.

Ugyancsak lélektani drámaként képzelték el a korábbi filmterveiket?

K. Á.: Igen, alapjában véve mindig lélektani jellegű, kevés szereplős alkotásban gondolkoztunk. Az inkább lelki, mintsem fizikai síkon játszódó történetek foglalkoztatnak.
B. D.: Mindketten budapestiek vagyunk, a világtól elzárt helyen játszódó filmet képzeltünk el. Sőt, az is szempont volt, hogy nehezen lokalizálható helyszínt találjunk.

Közösen jegyzik a forgatókönyvet, adódik a kérdés: miként zajlott a négykezes munka?

K. Á.: Én megírtam a saját lelki élményeimet.
B. D.: Az kezdeti változat volt, amelyben akadtak klasszikus forgatókönyvszerű sorok, de át kellett dolgoznunk. Először felmértük, mi az, ami könnyen kivitelezhető, hiszen nem győzzük hangsúlyozni, hogy jelképes költségvetésből készült alkotásról beszélünk. Gondolkoztunk különböző flessekben, de el kellett vetnünk az állatmotívumokat, fogalmam sincsen arról, honnan szereztünk volna bármilyen állatot.
K. Á.: Az írás építkezés: leültünk, ötleteltünk, jött egy új elképzelés, aztán még egy. Írtunk, átírtunk, javítottunk. A forgatás előtt az egész stáb megismerkedett egymással, akkor jelenetről jelenetre megvitattuk, mi az, ami működhet, s mi az, ami nem működhet a vásznon.

Pontosan milyen vonulatában személyes a történet?

K. Á.: A történetben feltűnő szituációkat teljes mértékben saját élmények alapján írtam. Azokat vittem vászonra, amik belül nyomasztottak. Mindazt, amit nem tudtam szavakkal kifejezni, a film nyelvén kiadhattam magamból. Kicsit homályosan fogalmaztam, ezért lehet, most fölteszi az Olvasó a kérdést, mi a film tényleges témája.

Szerintem a kapcsolati elhidegülés, a féltékenység, az önmarcangolás.

K. Á.: Mindezek, de leginkább mégiscsak arról szól, miként csapjuk be önmagunkat. A cím megtévesztő, mert nem az a hazug, akit sokáig annak gondol a néző, hanem a lány, hiszen önmagának hazudik. A vetítések után sokakban kérdést vetett föl, vajon a lány vagy a fiú a felelős a kapcsolat kudarcáért. Én úgy látom, a maga módján a párkapcsolat mindkét tagja vétkes.
B. D.: Amikor az ember rákap arra, hogy átverje önmagát, egy idő után már saját maga is elhiszi a hazugságait, projektálja őket a környezetére. A képi megjelenítés ehhez kapcsolódik: a lány szemszögéből látjuk az eseményeket, elkezdünk együttérezni vele, azt hisszük, az ő látásmódja a legitim. Idővel ez fokozatosan átalakul.

Kihívást jelentett a szereplőválogatás egy kis költségvetésű kamaradráma esetében?

K. Á.: Nagy dilemmaként éltem meg, hogy kit válasszak főszerepre. Fontos a főszereplő játéka, mert a történetet vizuálisan szűk képben meséljük el: szinte végig a lányt mutatjuk, még dialógusoknál is ritkán vágtam rá a fiúra. Örülök neki, hogy ez a rendezői elv megtalálta a közönségét, ugyanis a mozitermekben igazán jól működött. A női főszerepre, amit Nagyistók Edit játszott el, volt más kezdő színésznő jelöltem. De egyáltalán nem bánom, hogy négy-öt nappal a forgatás megkezdése előtt visszaadta a szerepet arra hivatkozva, hogy túl durva, túl szexista és túl elvont számára a forgatókönyv. Persze akkor, amikor főszereplő nélkül maradtunk, eléggé megijedtem. De a sors gyorsan elrendezte a problémát: nagyon régóta jó barátságban és munkaviszonyban vagyok Lukáts Andor és Jordán Tamás színművészekkel, akik indítottak egy iskolát, és Editről, az egyik ottani tanítványukról másfél éven keresztül áradoztak nekem. Lukáts Andor fia, Lőrinc barátom volt az asszisztens a filmnél, Andor pedig hallotta, amikor kétségbeesve elpanaszoltam neki, hogy nincsen főszereplőnk. „Ott van az Ed-di-tt!” – vágta rá. Próbáljuk meg, feleltem. Andor fölhívta, és lebeszélte vele, hogy érjen rá a forgatásra. Előtte nem találkoztunk, ezért volt bennem némi félsz. De amint meghallottam a hangját, eloszlottak a kételyeim: kellemes hangszínen, szépen beszél, mellesleg olyan a kisugárzása, ami a vásznon jól érvényesül. Szeretek amatőrökkel vagy elsőfilmesekkel dolgozni. Magyarországon a filmen dolgozó színészek gyakran túlságosan színpadiasan játszanak, viszont azok, akik mögött nincsen színházi tapasztalat, nem beszélnek olyan teátrálisan, mint ők.

Akadtak más problémák is a forgatás előkészítése vagy megvalósítása során?

B. D.: Minden szerencsésen alakult, az édesapám, Bánkövi Gyula zeneszerző például rendelkezésünkre bocsátott egy ki nem adott zeneművéből származó részletet filmzenének. Viszont amikor az egyik szereplő kosztümjét hazahoztuk, nem éreztük magunkat igazán szerencsésnek… Az egyik karakter egy jelenetben kék pólót viselt, utána viszont kénytelen volt szürkéskék pólót hordani, amit kifordítva adtunk rá, mert felirat volt rajta. Az árnyalatnyi különbség nem feltűnő, a fényelő orvosolta a malőrt.
K. Á.: A Hazug elkészítése újfent megmutatta számomra, mennyi segítőkész, melegszívű ember él köztünk. A forgatási helyszín Budapesttől nagyon messze, a Veszprém megyei Nagyalásonyban volt. Ott, a semmi közepén üresen áll Lőrinc barátom nagymamájának a háza. Lukáts Andor ott forgatta 16 milliméteres szalagra az Álombalzsam című filmjét, a Portugál készítése során pedig az épületben szállásolta el a színészeket. Egyébként a mi filmünk alapötlete abból indult ki, hogy a világ végén egy vityillót, netán egy városi lakást telepakolunk két-három emberrel. Az eredeti ötlet megszületésekor párkapcsolati válságban voltam, a régi nagyfilmtervből néhány ötletet átvettünk, s azokat ebben a huszonkét perces játékfilmben valósítottuk meg.

Számtalan filmes és irodalmi utalás található a filmben. Milyen mértékben tűntek föl ezek a nézőknek, például a Côte d’Azurön tartott vetítésen?

B. D.: Erről nem tudok érdemben szólni, mert akkoriban a Bécsi Egyetemen tanultam Erasmus-ösztöndíjjal, viszont a dramaturgiát illetően el tudom mondani, hogy számtalan motívumért én vagyok a felelős. Sok szimbolikus, részben filmes, részben irodalmi utalást helyeztünk el a filmben, ezek egyike a fülbevaló-utalás a Woyzeckből.
K. Á.: A közönség meglepően jól észrevette és dekódolta az utalásokat. Tudatosan nem akartam közönségfilmet készíteni, ezután sem szándékozom. Számomra a művészet szabadsága az, hogy mindenki valami mást lát benne – ez kiválóan működött Cannes-ban, ahol sokan odajöttek hozzám, elmondták a véleményüket. Akadtak magyar nézők, közülük többnek Arany János balladája, az Ágnes asszony jutott eszébe. Önreflexív alkotásról lévén szó, féltem, hogy a nézők nem fogják megérteni, hogy valójában miről szól. Fölöslegesen aggódtam, mert szerencsére nem csak egy szűk réteg tetszését nyerte el.

Mi lehet a siker titka?

K. Á.: Talán azért működik jól, mert már szinte mindenkinek volt része megcsalásban vagy átérzi, hogy milyen hazudni önmagunknak. Rengetegen hitegetjük magunkat a saját lelki békénk érdekében.
B. D.: A lélektani történések nem nemzetspecifikusak, legalábbis biztos, hogy Európában hasonló módon működnek a társadalmak, illetve azok szocializációja. Mellesleg a téma tőlünk nyugatabbra is hálás marad, azonfelül az erdő közepén álló, elhagyatott házikónak is van egy hangulata. De a tengerentúlon is szerették, júliusban a Los Angeles Film Awardsot három kategóriában – legjobb dráma, elsőfilmes rendező, színésznő – érdemelte ki. Albi már a gyártás korai szakaszában jelezte, hogy szeretné fesztiválokra küldeni a filmet, tulajdonképpen valahol azért készült el, hogy megmutassuk, saját finanszírozásból, szinte nulla büdzséből is lehet érvényes és értékes filmet létrehozni. Barátságból hívta össze a stábot, a munkára mindenki heteket áldozott. Azt hisszük, hogy arra a nagyjátékfilmre, aminek a forgatókönyvén dolgozunk, ezzel a hátszéllel nagyobb eséllyel pályázhatunk. Ugyanakkor a filmkészítés lutri, bizonyos tényezőkről csak a forgatás során szerzünk ismeretet, más dolgok esetében pedig nem lehetünk teljesen bizonyosak benne, hogy úgy fognak megjelenni a vásznon, ahogy elterveztük.

Miként jutott ki a májusi cannes-i filmfesztivál kísérőrendezvényére, a Global Short Film Awards programra a film, ahol először láthatta a közönség?

K. Á.: A nagy fesztivál a fesztiválpalotaként szolgáló Lumière színházban zajlik, de a mustra ideje alatt az egész negyedben mennek vetítések, filmvásár is van. Az Ahogy eddig című film mellett egy másik magyar munkát, a Remélem legközelebb sikerül meghalnod 🙂 címűt is egy kísérőprogram, a Cannes Écrans Juniors keretében mutatták be. Minket Sandeep Marwah indiai filmproducer hívott meg, vele decemberben találkoztam egy forgatáson. A Hazug az ő jóvoltából az A kategóriás fesztivál egyik olyan rendezvényén debütált, amit a Carlton Hotelben tartottak. Mellesleg az épületben volt a szállásunk is – de nem csak nekünk, hanem Tarantino új, Volt egyszer egy… Hollywood című opuszának a stábja is a patinás szállodában vett ki szobát. A kiutazás előtt a stábtagokkal viccelődtünk is, hogy majd biztosan összefutunk Leonardo DiCaprióval vagy Brad Pitt-tel. Ehhez képest öt perccel a becsekkolás után az egyik kolléga föl is hívta a figyelmünket arra, hogy a hallban beszélget Tarantino. Egyből átmentünk oda.

Odament hozzá?

K. Á.: Nem, annyira sokkolt, hogy élőben láthatom. Számomra az volt a fura az egészben, hogy a fesztivál ideje alatt a fősétányon ott járkálnak a sztárok, az emberek pedig nem rohanják meg őket. Az indiai filmproducer másnap bemutatott Tarantinónak, akivel aznap együtt reggelizett. Fotót nem készítettünk, mert nem engedte senkinek. Életre szóló tapasztalat volt részt venni egy ilyen mustrán. Jim Jarmusch, Xavier Dolan, Pedro Almodóvar új alkotásai mellett a friss Tarantino-film, illetve Stallone jelenléte a Rambo sokadik folytatásával azt bizonyítja, hogy minden rétegből kimondhatatlanul izgalmas filmeket választottak a szervezők.

Lévén, hogy operatőri végzettsége van, és a szakmájában dolgozik, evidens, hogy Önnek komoly a filmes érdeklődése, de milyen filmművészeti kapcsolódási pontja van a bölcsészképesítésű, fotósként és költőként tevékenykedő Dodónak?

B. D.: Ami a filmekben elsősorban megfog, az a képekkel való mesélés. Ti­zen­nyolc éves korom óta fotózok, a filmezés pedig egyfajta fényképezés, csak folyamatában. 2015 óta publikálok folyóiratban szépirodalmat: amikor a saját írásaimon dolgozom, legyenek azok versek vagy prózák, mindig erős a vizualitás. Legalábbis amikor írok, mindig látom magam előtt, amit megörökítek. Irodalom- és kultúratudomány összehasonlító szakirányon tanulok, korábban volt olyan kurzusom, amely a film és irodalom kapcsolatát komparatisztikai módon vizsgálta. Ugyanakkor nemcsak Bécsben, hanem Kolozsváron is hallgattam ösztöndíjjal, utóbbi helyszínen a szöveg és kép kapcsolatát többek között a Bodor Ádám író novelláiból összeállított, A barátkozás lehetőségei című film segítségével vizsgáltuk. Az alapszakos szakdolgozatomat is hasonló témából írtam: Bartis Attila író, fotóművész életművével foglalkoztam.

Ezenfelül alkalomadtán filmforgatókönyvet ír, de színészi ambíciókat nem említ. Miért vállalt cameoszerepet a Hazugban?

B. D.: Azt, hogy játszottam is a filmben, hajlamos vagyok elfelejteni. Az igazat szólva kellett egy másik női szereplő, akinél csak az volt szempont, hogy kontrasztban álljon a főszereplővel. Az általam játszott karakternek nincsen személyisége, csupán egy félelem megjelenítése. Kapóra jött a jelenlétem a forgatáson: örömmel adtam a hátamat és hajamat a filmhez. Szövegem sem volt, a hajon és háton kívül csak a fülbevaló látszik ebben a szexjelenetben. A forgatáson sokat kacagtunk, a kész filmben viszont igazán érett és erotikus a jelenlétem.
K. Á.: A szerepeltetése tudatos, mert eddig minden barátnőm féltékeny volt Dórira.

Tagja az Előretolt Helyőrség Íróakadémiának, évek óta dolgozik a szervezet kiadásában megjelenő debütáló verseskötetén. Milyen fázisban tart a munka?

B. D.: Ez a kötet az összes eddigi munkámnak lesz a válogatása. A bürokratikus tényezők mellett azért húzódott el a munkafolyamat, mert újabb és újabb szövegeket írtam, amelyeket belefűztem a kötetbe. Az alkotói fázist már a hátam mögött tudom, a kötet kész van, sőt, már jó néhány hónapja elkészült. Azt hiszem, jobb, hogy nem kapkodtam el a debütálást, mert a visszajelzések azt mutatják, az új szövegek erősebbé formálták a verseskönyvet. Zalán Tibor költő is rész vesz az íróakadémia munkájában, legutóbb ő reflektált a művekre.

Ki a kötet szerkesztője?

B. D.: Legutóbb a verset és prózát is jegyző Horváth László Imrével szerkesztettem együtt. Kezdetben Smid Róbert irodalomtudós és Pál Dániel Levente író, költő segített; utóbbitól egy pályatárs, Orbán János Dénes vette át a kötetemet, a növendéke voltam. Amikor nagyjából összeállt a kötet, Gál Attila szerkesztette. Mindez kaotikusnak hangozhat, de mindannyian hozzátettek valami értékeset. Hiszek a több külső perspektíva erejében, már csak azért is, mert több szövegem mélyen személyes. Idővel én is más szemmel nézem, de soha nem fogom tudni úgy olvasni őket, mintha mezei olvasó lennék. Gyakorlatilag még egy hetem van arra, hogy dolgozzak a kéziraton, mert augusztus közepén adok életet az első gyermekemnek.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..