A történelmi témák iránti érdeklődéséről híres rendezőnő színes filmre készült interjúkat (magyar és orosz történészekkel, pszichológussal, szemtanúkkal és szovjet veteránokkal) váltakoztat régiessé varázsolt fekete-fehér dramolettekkel, esetrekonstrukciókkal. Ezeket látva a nézők zömének Polcz Alaine megrázó önéletrajza, az Asszony a fronton juthat először az eszébe, az a megrázó vallomás, amelyben egy többszörös erőszaktétel következtében meddővé vált nő kálváriáját ismerhetjük meg.
Farkas Dániel, Kiss Sándor és Dimeth Balázs operatőrök, a jobbára csak csöndes, puritán félszavakkal és végtelen tapintattal kérdező rendező-riporter, Skrabski Fruzsina, továbbá a két zeneszerző-zenei szerkesztő Horváth Nóra és Rákócza Richárd a Tiszántúltól a Dunántúlig és egészen Oroszországig ívelő helyszíneken, másfél éven keresztül tökéletes harmóniában dolgozott. Mozaikos szerkezete ellenére is egységes filmjük nem egyszerű dokumentum, hanem igazi, „ércnél maradandóbb” emlékmű, a halálba kergetett, illetve egész életükben testi-lelki sebeket, ki nem mondható titkokat hurcoló lányokért, asszonyokért. Olyan áldozatokért, akik ráadásként kénytelenek voltak negyven, némaságra ítélt éven keresztül elviselni meggyalázóik minden április 4-én esedékes, zajos magasztalását. A szörnyű történetek – megerőszakolt, majd agyonlőtt, mindenórás terhes nőről, unokáját saját lánya feláldozása árán megmentő nagymamáról, belé kapaszkodó húga halálos fejlövését végignéző nővérről – végkicsengése mégsem a gyűlölködés, nem a bosszú. A néhány tiszántúli helyszín kivételével zömében a Dunántúlon, hívő katolikus asszonyok otthonaiban forgatott film üzenete: megbocsájtunk, de többé nem takargatjuk az ellenünk elkövetett bűnöket, nem leszünk egy történelmi hazugság cinkosai.
A film számomra egyik legmegrázóbb epizódja Ligetiné Ferendy Mária visszaemlékezése volt Apor Vilmos győri püspökről, aki 1945-ben, éppen nagypénteken, hozzá menekülő asszonyokat védelmezve kapott három végzetesnek bizonyuló lövést. Megsebesülését követően e szavakat mondta: „Csodálatos nagypénteket adott számomra az Úr.” E szakrális magasztosságú történet ugyancsak nagy hatású ellenpontja, második, itt kiemelhető élményemként, Ungváry Krisztián történész száraznak tűnő, mégis megrázó, korabeli dokumentumokon alapuló elbeszélése. Öt – igaz, könnyűvérű, de egy pesti bérház lakóit önkéntes áldozatával megmentő – nőről. Akiknek, fájdalmasan jellemző magyar módi szerint, hála helyett kiközösítés lett a jutalma.
Végül emlékezzünk az eseményeket körmük szakadtáig kozmetikázó, plecsnipikkelyeikkel csörömpölő szovjet veteránokra és majdnem kortársakra, az idős, nemzetközi hírű orosz történészre. És a rendező-riportert egy mai április 4-én jóformán meglincselő, koros budapesti férfiak csoportjára, akiknek volt lelke-lelkiismerete a magyar nők „kacérságának” tulajdonítani a tömeges erőszakhullámot. E támadva védekező férfiak vagy dúlt, vagy higgadt, de mindenképpen „nagypénteki hollómosdatás”-szerű apológiái közben gyógyír volt a viszonylag fiatal orosz történész, Nyikita Petrov minden igazmondó, jóvátétel-erejű szava.
Az ősz folyamán több moziban és a televízióban is bemutatott film mostanra már DVD-n is elérhető, szigorúan tizenhat éven felülieknek ajánlva.
