Egy régi kedves kirándulóhelyemre, Budakalász környékére látogattam. A HÉV-ről a Lenfonó megállónál leszállva először egy zöldikét, majd egy fekete rigó riasztó hangját hallottam. A házakat elhagyva egy ideig semmit sem láttam, csak egy kis fekete bogarat, amelyik a poros földút közepén bandukolt. Autók ritkán járnak erre, de azért mégis felemeltem és az útszéli fű közé eresztettem. Gondolom, halálosan megrémülhetett, amikor a tenyerembe vettem, de ezt biztosan hamar el is felejtette.
Októberben nem csak a kerti virágok nyílnak, virítanak az utak mentén is. Magasan hordják sárga virágjukat az ökörfarkkórók, porlepetten, de azért kéklik a katáng, és több helyen láttam egy kis fehér virágot is, amelynek a nevét sajnos nem ismerem. Mindenfelé fehérlepkék, valószínűleg répalepkék repültek, de láttam egy szép bogáncslepkét is. Nem bogáncson, hanem az út közepén ült, de ehhez a szúrós növényhez neki már nem sok köze van, csak a hernyói fejlődtek rajta.
Vörös vércse szitált a legelő felett. Egy helyben lebegett és maga alá kémlelt, majd egy kis idő után odébb repült, és ott próbálkozott. Egyszer már elindult lefelé, de csalódottan visszafordult. A pocok megérezte a veszélyt, és a föld alá menekült. Bármikor járok itt, fácánokkal majd mindig találkozom. Most csak egy kakast láttam. Messze volt, egy ideig nyugodtan sétált, de amikor látta, hogy egyre közeledem, a bokrok alá szaladt. Tarka tollaival, hosszú farkával gyönyörű madár, de félénk, ami viszont érthető, hiszen vadásznak rá. A legelő felett tavasszal pacsirták énekelnek, de ennek már sajnos vége. Pedig itt vannak még, de gyönyörű trilláikat erre az évre már elfelejtették. Néhány vetési varjú szállt át, majd szarka csörgött valahol, később egy kis csapat tengelic repült át az út felett. Ilyenkor már keresik a bogáncsokat, amelyek apró magvai kedvenc őszi-téli táplálékai ezeknek a tarka madaraknak. Különösen havas időben nagyszerű látvány, amint meglepik a bogáncsokat, és széles, aranysárga csíkkal ékes fekete szárnyaikkal egyensúlyoznak rajtuk, miközben hegyes csőrükkel a magokat szemezgetik.
A bánya felé vezető út mentén mindkét oldalon bokorsor húzódik, benne minden tavasszal karvalyposzátapárok költenek. Ők már Afrikában vannak, hacsak nem kerültek a dél-európai és észak-afrikai madárgyilkosok hálójába. A bánya első pillantásra üresnek tűnt, de aztán sikerült felfedeznem két házi rozsdafarkút. Az egyre melegedő időben jól mozoghattak a pókok és a rovarok, mert ide-oda röppenve, ugrálva, sűrűn csíptek fel valamit a madarak. A házi rozsdafarkú is vonuló madár, de egy-egy példány évente át is telel. Ez a kettő láthatóan nagyon jól érezte magát, legalábbis egyelőre eszük ágában sem lehetett dél felé repülni. Visszafelé menet már nem láttam a vércsét, helyette egy, a házaktól elkóborolt macska igyekezett pockot fogni. Mozdulatlanul kuporgott, nem láttam, de biztosan egy lyuk előtt, és türelmesen várta, hogy előbukkanjon annak gazdája.
