A hosszú és kacskaringós pályafutást magáénak tudó Steven Soderbergh állítólagos búcsúfilmje, az életrajzi és botrányfilmként egyként működő Túl a csillogáson nem finomkodik: hőséről, a középkorú amerikai családanyákat a hetvenes években képzett zongorajátékával, giccses kosztümjeivel és simulékony modorával elkápráztató Liberacéről igen súlyos dolgot állít. Scott, a fiatal, jóképű fiú (Matt Damon) szinte véletlenül kerül az előadóművész (Michael Douglas) közelébe, aki a zilált családi hátterű srácot azonnal elcsábítja. Soderbergh kitűnő alakítást nyújtó színészeivel együtt elegánsan adagolja az életrajzi filmek összes dramaturgiai fordulatát, ám közben felhívja figyelmünket: nem a homoszexualitás ténye az igazi botrány, hanem a puszta dologi élvezetre épülő, kölcsönös önzésben fulladozó kapcsolat, melyből az erősebb részvétlenül továbblép, a gyengébb pedig végzetes lelki sérülést szenved.
Kihasználja embertársait Paul Raymond (Steve Googan) is, aki A szenvedély királya című film tanúsága szerint gyorsan emelkedett a londoni Soho sztriptízbárjainak urává. Michael Winterbottom frivol szertelenséggel, áldokumentarista stílusban göngyölíti fel figurájának életét, aki mindvégig szerepet játszik: túlfeszíti a közerkölcs határait, üdvöskéivel minduntalan csalja feleségét, és szemérmetlenül jó dumával vágja ki magát, amikor az újságírók egy-egy frissen kipattant botrányáról kérdezik. Mindennek azonban ára van: az érett kapcsolatra képtelen férfit először felesége, majd szeretője is elhagyja, fiairól azt sem tudja, élnek-e, halnak-e, egyetlen, imádott lányának pedig teljesen tönkremegy az élete a kokaincsíkokkal szegélyezett kicsapongásban.
Míg Liberace valódi személyisége – főként édesanyjának jelenlétében – elő-előbukkan a csillogó felszínesség mögül, Paul Raymond – úgy tűnik – feloldódik saját maszkjai kitartó használata közben. Magányos, békétlen vénember lesz belőle, aki nem érti, mi történt vele. S hiába szól a revüzene, ez talán még szomorúbb konklúzió, melyet nem tompít sem hírnév, sem élvezet.
