A két film közül kétségkívül előbbi a könnyedebb alkotás. A lecsúszott producer (Mark Ruffalo) és a gyorsan befutott párja által elhagyott zenész lány (Keira Knightley) kölcsönös önterápiáját imponáló lazasággal levezénylő John Carney nem száll szembe az álomgyári dramaturgiával, ám történetét olyan szeleburdi frissességgel adja elő, hogy öröm nézni. Ahogy a finom, csipkelődő utalásokat is, melyek a tehetségtelen celebeknek, a sztárcsinálásnak vagy a pénzéhes lemezkiadóknak egyaránt odaszúrnak. A Szerelemre hangszerelve vidám üzenetét – miszerint az érvényesüléshez elég a kitartásod, ütős dalaid és a terjesztésükbe fektetett kreativitásod – mégis kétkedve fogadjuk: túl felhőtlen ez a befejezés, ám egy kellemes nyári limonádétól ez is tisztes tanulság.
Egészen máshonnan indít Lenny Abrahamson, amikor legújabb filmjében egy finoman szólva is excentrikus művész, Chris Sievey életét használja ihletforrásként. A kimondhatatlan nevű zenekarát vízióival fogva tartó, állandóan műanyag fejet viselő muzsikust Jon, a frissen bevett billentyűs (Domhnall Gleeson) szemén keresztül ismerjük meg, amikor a válogatott különcökből álló csapat elvonul lemezfelvételre egy vidéki kunyhóba, hogy belevesse magát az ihlet végtelen útvesztőibe. Hamarosan kiderül azonban, hogy a hírnevet elvből megvető együttes érzékeny dinamikáját épp a rocksztárságról álmodozó jövevény borítja fel végzetesen. A Frank merész ötvözete egy bizarr komédiának és egy megejtő önvallomásnak, ugyanakkor kíméletlen terápiafilm, melynek katalizátora a többszörös metaforaként is értelmezhető maszk. A humor meghökkentő (olykor térdcsapkodós), az irónia pontos (és néha gyilkos), ám Abrahamson végül a dráma felé terelgeti történetét, hogy a fináléban megmutassa, milyen kisszerű, ugyanakkor felemelő a pőre, szépítés nélküli valóság.
Ha másból nem is, hát ebből születhet igazi művészet, mely fittyet hány kereskedelmi szempontokra, piackutatásra és marketingstratégiára. De ehhez előbb le kell vennünk az önáltatás maszkjait – hisz tündérmesék nem léteznek.
