H. G. Wells egyik híres novellájának hőse, Nunez eljut a vakok világtól elzárt országába. Elsőre úgy tűnik, hogy látóképessége óriási előnyt jelent a számára – el is határozza, hogy ő lesz e föld királya –, ám végül mégis menekülnie kell. A vakok tudósa ugyanis megállapítja, hogy Nunez azért beszél összevissza mindenféle ismeretlen dologról, mert a fején lévő két mozgó golyó – a szeme – irritálja az agyát. A megoldás kézenfekvő, el kell azokat távolítani. A novella tanulsága banális. Nehezen tűrjük meg azokat, akik mások, mint mi, és ha e különbség túlmegy az általunk még elfogadható határon, akkor bizony teszünk róla, hogy az illető minél gyorsabban váljon hozzánk hasonlóvá. Ha pedig nem hajlandó – vagy nem tud – alkalmazkodni, akkor képesek vagyunk akár erőszakos módszerekhez is folyamodni.
Guillermo Del Toro legújabb filmjének főszereplője (Doug Jones) igencsak különbözik tőlünk. Bár van keze, lába és feje, a bőre inkább egy hüllőéhez hasonlít, ráadásul beszélni sem tud, inkább csak kuruttyol. S mivel rendelkezik kopoltyúval, a víz alatt is képes eléldegélni. A nyugati ember a különleges létezőket általában befogja és tudományos vizsgálat alá veti. Így történik ez a vízi lénnyel is: láncra verve berakják egy szűk medencébe. A néma – de nem süket – takarítónő, Elisa Esposito (Sally Hawkins) azonban összebarátkozik a kétéltűvel, és segítőtársaival kiszabadítja.
Ezzel tulajdonképpen el is meséltük A víz érintése című film történetét. Amit kihagytunk, az ebben az esetben inkább csak körítés. Láthatjuk, hogy a magányos Elisa miként kerül egyre közelebb a lényhez, hogyan használja fel a főtt tojásokat és a zenét kapcsolatuk elmélyítésére. Ezenkívül két apró cselekményszál is megjelenik – csak úgy futólag. Elisa festő szomszédja, Giles (Richard Jenkins) igyekszik visszakerülni elvesztett állásába; az egyik tudósról, Robert Hoffstetlerről (Michael Stuhlbarg) pedig kiderül, hogy valódi neve Dimitrij Moszenkov, és a szovjeteknek kémkedik.
A mexikói származású rendező legtöbb filmjében fontos szerepet játszottak a különféle mágikus-mitikus létezők, melyek egyedi megalkotásában Del Toro maszkmesteri tudását is kamatoztathatta. Ezúttal azonban az egyébként mutatós kétéltű lényt teljes egészében egy korábbi filmből vették át: Jack Arnold 1954-es
A fekete lagúna szörnye című filmjének rémsége tért vissza a mozivászonra. Érthetetlenül. (Van, aki szerint a két film cselekménye is nagyon hasonlít egymásra.) Ahogyan azelőtt is értetlenül állunk, illetve ülünk, hogy vajon a korábbi, rendkívül érdekes és izgalmas történetek helyére most miért került egy meglehetősen lapos, némileg átalakított A szépség és a szörnyeteg mese. A film kétségkívül leginkább varázslatosnak szánt jelenetei Elisa és a se nem ember, se nem állat lény románcát tárják elénk. E különös kapcsolat azonban inkább bizarr, mintsem elbűvölő.
A tudományos vizsgálatot az arrogáns Hoyt tábornok (Nick Searcy) irányítja, parancsait a helyszínen az erőszakos Richard Strickland (Michael Shannon) hajtja végre. Ő puszta dologként tekint a lényre, úgy gondolja, azt tehet vele, amit akar. A biblikus műveltségű fehér Strickland egyébként nős, két gyermek édesapja, és nem vágyik másra, csak egy szép autóra. Vele száll harcba a néma Elisa, a fekete Zelda (Octavia Spencer), a meleg Giles és a külföldi Hoffstetler/Moszenkov…
A film a hatvanas évek Amerikájában játszódik, a háttérben ott húzódik a hidegháború, valamint a feketék és a latinok kirekesztettsége. Persze ez nem egy történelmi film, üzenete a mai kornak szól. De vajon mi lehet az? Hoyt és Strickland az uralkodó réteget testesítik meg – a rendező mindent megtesz azért, hogy utálatosnak ábrázolja őket, családostól –, a többiek pedig az elnyomott vagy háttérbe szorított kisebbségeket. Míg az előbbiek el akarják pusztítani a „dolgot”, az utóbbiak felismerik a hallény különlegességét. A mentőakció után kiderül, hogy Elisáéknak volt igazuk, hiszen a kétéltű gyógyító erővel rendelkezik. Vagyis Del Toro szerint a bizalmatlansággal átitatott, kirekesztés által irányított társadalmunk csak a totális elfogadás lelkületével válhat egészségessé. Nekünk, nézőknek pedig nincs más dolgunk, mint belátnunk: a másmilyenek mindig győzedelmeskedni fognak az ugyanolyanok felett.
