Ám nézzük csak meg közelebbről, mi váltja ki a heves ellenkezést a hagyományosan a baloldallal rokonszenvező, magukat függetlenként aposztrofáló szakmai körökben és holdudvarukban. A tiltakozók legfőbb érve az, hogy az új magyar kormányzat ellenőrzést kíván gyakorolni a közszolgálati és a kereskedelmi médiumok működése fölött. A felhördült médiaelit ebben a sajtószabadság sárba tiprásának rémét véli megpillantani. De érvényesek-e az alapelvek, amelyek a demokratikusan megválasztott, rendkívül erős felhatalmazású új magyar kormányzat médiapolitikájának alapelveit veszik össztűz alá olyan – nehezen behatárolható, azaz ideologikus – eszmékre hivatkozva, mint a szólás, a közlés és a véleménynyilvánítás szabadsága, az újságírói függetlenség vagy a vélemények pluralitása? Ha a kérdést társadalmi összefüggéseiben vizsgáljuk, hamar kiderül: korántsem lényegtelen, mely tények és milyen vélemények jelennek meg a korunk szimbolikus közegét képező médiatérben. A médiajelenlét mértéke és mikéntje – minden PR-tanácsadó tudja – perdöntő lehet egy termék sikerében, egy-egy ideológia, politikai program valóra válásában. A média sokcsatornás és nagy hatékonyságú mechanizmusával a meggyőzés leghatékonyabb eszköze; közéletünk közmondásosan negyedik (e sorok szerzője szerint már-már első) hatalmi ága lett. Felmerül tehát a kérdés, mennyiben elfogulatlanok a média szabadságáért aggódó hangok egy olyan helyzetben, amelyben a hagyományos hatalmi struktúrák (a polgári demokrácia intézményei és szervezetei) csupán a nyomában képesek kullogni a média véleményformáló – hosszú távon: valóságot formáló – hatalmának? Komolyan vehetők-e a szólásszabadság háromszáz éves nimbuszára utaló jajkiáltások abban a közegben, amelyben a médiumok jóformán korlátlan uralomra tettek szert embermilliók tudatának formálása felett, miközben a hagyományos demokratikus struktúrák lóhosszal lemaradva igyekeznek választ adni a média társadalomformáló szerepéből eredő új kihívásokra? A sajtószabadság elvét hasztalan magyarázná bárki épp nekünk, magyaroknak. Landerer és Heckenast nyomdagépének – a tulajdonosok cinkosságával lezajlott – lefoglalása legszebb nemzeti ünnepünk fontos eseménye volt. Tapasztalataink mégis óvatosságra intenek. A közlés csatornái – a média – piacosítása ugyanis a legkeservesebb tapasztalatokkal járt számunkra. Nincs az a sci-fi szerző, aki húsz esztendővel ezelőtt csak álmodni is mert volna az emberi méltóságot semmibe vevő, alkotót-fogyasztót egyként lealacsonyító médiatartalmak afféle dömpingjéről, mint amely erélytelen médiatörvényünknek köszönhetően parttalanul árad kereskedelmi médiumainkból és az azokat a tetszési index hajszájában tehetetlenül majmoló közmédiumokból. Alantas emberi élethelyzetek kipellengérezése, deviáns magatartásformák normává emelése, az emberi személy méltóságának áruba bocsátása és semmibevétele – sommázhatnánk ítéletünket, amelyet már a médiaműködés bármely, találomra kiválasztott fél órájának elemzése is fényesen igazol. Valóban erre vágytunk a demokrácia és a szabadság hajnalán? Hallgatóimnak gyakran mondogatom: a napi statisztikák értelmében egy tanítási nap hat órájával a képernyő előtt töltött hat óra áll szemben, ami a tudatformálást illeti. Tegyük mérlegre előbb a katedra és a médiafelületek üzenetének társadalmi hasznosságát, majd mérlegeljük Piroska tanító néni és a vadul villódzó kanálisok műfaj alapú hatékonyságát, végül kérdezzünk rá: megéri-e adóforintjainkból alapismeretekre okítani a felnövekvő nemzedéket e hatékony, már-már delejes erő, a médiahatás ellenében? A kérdés persze abszurd. Amiként abszurd azon felvetés is, hogy mire mennénk a sajtószabadság bálványával egy olyan társadalomban, amely azt sugallja: bizonyos deviáns magatartásformák képviselői többségben vannak társadalmunkban. Ad absurdum: mit tennénk a kábítószerek médiajelenlétének szabályozásával abban az esetben, ha a kábítószer-fogyasztók társadalmi jelenléte meghaladná az ötven százalékot? Meddig követheti a médiajelenlét egyes világnézetek, álláspontok képviseletét anélkül, hogy hátat fordítana társadalmi küldetésének, a közjó szolgálatának? A kérdés lényegi, mivel a társadalom céljainak alapelveit érinti. S minthogy a közjó fogalmán olyan, az egyes társadalmi csoportokat és nemzedékeket egybekapcsoló, azokon átívelő alapelveket, ha tetszik: túlélési szabályrendszereket értünk, amelyek évezredek tapasztalatai nyomán kristályosodtak a társadalmi együttélés normáivá – természettörvénnyé, a józan ész elveivé, általános erkölcsi szabályokká –, kizártnak kell tartanunk, hogy bármely parciális jog felülírja eme alapjogok érvényesülését. Az ember valamennyi cselekvésének a közjót kell szolgálnia. Nem létezik olyan – egyebekben e jogból eredeztetett érvényű – részjog, amely ellene mondhatna a társadalmi jó, azaz a közjó szolgálatának. A sajtó vagy a szólás, a véleménynyilvánítás stb. szabadságának joga logikailag nem írhatja felül a társadalmi önrendelkezés jogát, amely formát ölt minden demokratikus választásban. Semmiféle teoretikus kör (jóhiszeműleg nem emlegetünk üzleti kartelleket, véleménymonopóliumokat) nem formálhat tehát igényt arra, hogy a társadalom szabadságjogaiból eredeztetett valamely jog alapján az államhatalom közjó védelmében tett lépéseit korlátozza. A médiának a társadalmi tudat alakításában betöltött szerepéről márpedig egyetlen szakértő sem nyitna vitát. A teoretikus körökben zajló vitát ellenben, amely a média szükséges önkorlátozása versus állami felügyelet címszó alatt zajlik, mindennapos tapasztalataink utalják a meddő álviták körébe. Az önkorlátozás szép ábrándját a hazai médiagyakorlat látványosan cáfolta meg. Platón óta tudjuk: hangozzék bár illuzórikusan, a felelősen gondolkodó réteg küldetése a társadalom egészének megvédése a közjót leromboló elemek mesterkedéseitől. Korszerűbbre váltva az antik példát: jusson bár túlsúlyra valamely deviancia társadalmi reprezentáció tekintetében, a közjó szolgálata elemi kötelessége a közösség javáért felelős államhatalomnak. Abban az esetben is, ha a sajtószabadság évszázados nimbuszát a maguk hasznára fordító üzleti és politikai körök korlátlan hatalmuk vesztét érezve világvégét kiabálnak. Egyre több elemző mutat rá ugyanis: az abszolutisztikus monarchiák elleni harcban megedződött, a polgári szabadságjogok bajnokaként színre lépett média immár saját, világméretű véleménymonopóliumát, a gondolat abszolutizmusát építi – nagymértékben az ember szabadságjogainak és a társadalom önrendelkezési jogának sérelmére. Eszményünk ezzel szemben az egyén jogáért felelősséget vállaló közösségé, ha szabad a témában korábban publikált főiskolai tankönyvem címével élnem: A felettes Mi. Kivételesen tág felhatalmazást birtokló új kormányunknak ezért nem kell megrettennie a „függetlenség” vagy a „szólásszabadság” ezerszer elárult jelszavainak üzletszerű kéjelgőitől, a sajtószabadság farizeusaitól, akiknek az emberi személyt és a társadalmi közösséget lealjasító fondorlatai mindannyiunk szeme láttára lepleződtek le. A törvényhozóknak és az állam felelős működtetőinek – ahogyan minden lépésükben – ezúttal is az örök alapelveket: az emberi személy és méltóság szolgálatát, felemelését és védelmét kell szem előtt tartaniuk.
A szerző a médiaetika oktatója
(Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar)
