Fotó: Fábián Attila (képgaléria)
Názáretben egy egyszerű barlangot, egy takaros kis otthont látok, ahonnan egy derékig érő fekete hajú, kreol bőrű, vékonyka lány lép elő. Vízért küldi az anyja. Nem messze a barlangjuktól lakik egy magas, jóképű, izmos férfi, aki éppen gyalul, amikor meglátja a korsóját vivő lányt. Szelíden rámosolyog, a lány elpirul, elkapja a tekintetét, majd szégyenlősen visszamosolyog. Azután ugyanezt a lányt látom, amint a takarója alá bújva egész éjjel csak sírdogál, mert nem tudja, hogy mondja ezt el a szüleinek, hát még a vőlegényének, s mit fognak gondolni a falubeliek, de aztán nagy levegőt vesz, és azt mondja: hát jó, legyen úgy, ahogy Te akarod! S látom a férfit is, gondterhelten ráncolja a szemöldökét, hisz volna itt „rendes” lány is. Hiányzott neki ez az egész?! Majd összeszedi magát, és úgy dönt: ha igaz az álom, ha nem, csak azért is kitart a lány mellett.
Majd megint a lányt látom, már Ein Karemben, növekvő pocakkal, amint lányosan kacagva örvendenek egymásnak ugyancsak állapotos nagynénjével: odanézz, mekkorát rúgott, hopp, most meg az enyém fordult egyet! S látom, amint mosolyogva azt mondja, nem-nem, drága Erzsébetem, te csak pihenj, majd én megfőzök, hiszen épp ezért jöttem! Aztán Betlehemben is látom a lányt, kissé elcsigázott már, egyre sűrűbbek a fájásai, de tudja, még egy kicsit bírni kell. S vele van a férfi is, aggódik, miként kerít szállást. Végül csak egy istállóra telik. Vajúdik a lány, kezét tördeli a férfi. Mit segítsen, hisz ő csak egy ács?! S aztán megszületik a gyermek, aprócska, gyűrött fiúcska, oázik, ám amikor a marha és a bárány hangját hallja, elmosolyodik. Ringatja, becézgeti, puszit ad az orrocskájára, csodálattal nézi az anyja: hát te vagy az, drága kicsikém! Meghatódva figyeli őket a férfi, majd kissé esetlenül ő is erős karjába veszi a gyermeket: ó, Istenem, milyen törékeny és pici! S látom a pásztorokat, egyszerű emberek, akik úgy, ahogy vannak, útra kelnek, zavarukban egy-két keresetlen szót mondanak, és az anya, nem számít, hogy kissé tán pityókásak és koszosak, nekik is örömmel nyújtja oda a gyermeket.
És látom, amint ismét hármacskán maradnak, az anya megszoptatja a gyermekét (milyen jó, hogy van elég teje), majd elegyengeti a szalmát, és jobb híján a barlangfalba vájt vályúba fekteti: aludj, kincsem! S látom, amint ebben a csendes, egyszerű barlangban, édesanyja és apja gondoskodásában ott szundikál egy kisgyermek. Maga az Isten. Ki tudja, tán még álmodik is.
